Etalonfelvételek sora, mondanánk, ha nem lett volna már Callas életében is nyilvánvaló, hogy művészete és egész pályafutása félreismerhetetlenül egyedi, s méghozzá egyszerre nagyszerűen, tragikusan és görcsösen az. Pántragikus – e jelzőt találta Callas operai létezésére Fodor Géza, s valóban, az elveszettség érzése és az állandó sérülékenység felhője a legderűsebb vagy éppen legdiadalmasabb szólamrészletekben is ott bujkál, például Bellini utolsó operájának 1953-as lemezfelvételén. Callas hangja boldog menyasszonyként is maga a sebezhető lányosság, az őrülési jelenetben pedig igazolja a komponista meghatározását, mely szerint „az opera tárgya: dalban sírni”.
S ha Callas nem lenne elég, hát micsoda közreműködők! Callas kedvenc tenorpartnere, Giuseppe Di Stefano még hangja káprázatos teljében: korántsem kikezdhetetlen bel canto stílusban énekel, ám maga az elementáris tenorhős. A 19. század során oly híressé vált patrióta férfikettős, a „Suoni la tromba” Rolando Panerai és Nicola Rossi-Lemeni hangján megszólalva valósággal kedvet csinál Itália egyesítéséhez. A karmester pedig az ekkor 75 esztendős Tullio Serafin, aki alighanem mindent tudott az operavezénylésről, s az egybehangzó visszaemlékezések szerint arról is, hogy miként kell ápolni, alakítani és fejleszteni a pályafutásuknak nekilóduló énekesek hangját és egész előadó-művészetét.
Warner Classics, 2 CD, 2014
