Magyar Narancs: Nemrég a Woody Allen fellépőhelyeként elhíresült New York-i Café Carlyle-ban énekelt. Miközben az úri közönség evett, ön a Tom’s Dinert, a Marlene on the Wallt és a Lukát adta elő?
Suzanne Vega: Woody Allen még mindig fellép a Café Carlyle-ban, hétfőnként este. De nem az a pláne a helyben, hogy miközben énekelsz, a vendégek esznek, hanem hogy a falakból szinte árad a történelem. A színházi világból sokan átruccannak ide, a Broadway sztárjai gyakran megfordultak és megfordulnak a Carlyle színpadán. Olyan legendák, mint Chita Rivera, akit nagyon nagyra tartok, és még sokan mások.
MN: Ég és föld lehet a puccos Carlyle és azok a hajdani Greenwich Village-beli klubok között, ahol a pályáját kezdte.
SV: A Village-ben olyan helyeken énekeltem, mint például a Folk City, ahol Bob Dylan is kezdte, és megfordultam a The Bottom Line-ban, ahol rengetegen zenéltek, olyanok, mint Patti Smith, Lou Reed, sőt Bruce Springsteen is. Ezek voltak az én tanulóhelyeim. Patti Smithszel sokszor kereszteztük egymás útját, már csak azért is, mert az ő gitárosa, Lenny Kaye volt az első producerem. Ő és Steve Addabbo voltak a producerei a debütáló albumomnak és az utána következő Solitude Standingnek. Így nem volt nehéz Patti Smithszel összefutni, de Lou Reeddel sem.
| ||
MN: A Solitude Standingen szereplő Tom’s Diner az egyik legismertebb dala. Kötelező beszélnünk a címadó helyről; az étterem valóban létezik, Tom’s Restaurant néven üzemel a Broadway és a 112. utca sarkán. Gondolom, hálásak voltak, hogy így megörökítette őket.
SV: Annyira azért nem voltak oda. Sokkal inkább hálásak voltak azért a hírnévért, amit a Seinfeld című tévésorozatnak köszönhetnek (a világhírű sitcomban a hely Monk’s Café néven szerepelt – a szerk.). Visszajárok néha, főleg akkor, ha egy-egy médiaszereplés megkívánja. A hálájuk mértékét jól jelzi, hogy bár fel vagyok tüntetve az étlapjukon, azért a nevemet sikerült rosszul leírni. Nem jár ingyenkávé, nem jár ingyen semmi. Egy-két ráncfelvarráson biztosan átesett a hely az évek során, de a hely szelleme mit sem változott.
MN: A New York-i dinereknél nincs is magányosabb műintézmény, elég csak Edward Hopper híres festményére, az Éjjeli baglyokra gondolni.
SV: Szeretem Hoppert, szeretem a magányt a képein, szeretem a nagyvárosi hangulatait, a karaktereket, ahogy az épületek és a bennük lakók viszonyát ábrázolja. Ez mind nagyon is ismerős számomra. És ugyanez a magány árad az egyik kedvenc íróm, Carson McCullers írásaiból is. Sok mindenben megelőzte a korát, úgy érzem, még ma sem kapta meg a kellő elismerést. A Magányos vadász a szív című regényét – ez volt az első könyve – mindenkinek csak ajánlani tudom. És ha ez megvolt, jöhet A Szomorú Kávéház balladája, aztán Az esküvői vendég.
MN: Ha elkészítenék New York nagy magánytérképét, milyen helyeket ajánlana?
SV: New York tud nagyon magányos lenni, ezt a New York-i magányt gyerekként a saját bőrömön is megtapasztaltam. Persze ma is itt élek, de ma már ez kevésbé hat rám, mert ma már nem vagyok olyan magányos lélek, mint fiatalabb koromban. Egy diner tökéletes helyszín a társas magány megélésére, de vannak délutánok, amikor a Metropolitan múzeum is a magány szigetévé változik, én ezeket a délutánokat a Metben eléggé szeretem. De ha a Broadwayen lesétál, ott is könnyen elmagányosodik az ember. Túl sok üres bolthelyiséget látni ma New Yorkban, különösen a környékemen, elég lehangoló látvány. Ha a tulajok nem viszik le a megfizethetetlenül magas bérleti díjakat, hamarosan egy üres városban fogunk élni.
MN: És már a The Village Voice is a múlté.
SV: Tinédzserkorom elmaradhatatlan újságja volt, rajta nőttem fel. Később aztán rólam is írtak néhányszor. Szomorú pillanat volt, amikor végérvényesen kimúlt.
MN: Britney Spears Suzanne Vegát énekel – ebben azért van valami bizarr, néhány éve azonban valóban megtörtént az eset Giorgio Moroder jóvoltából. Felkereste valamelyikük az ötlettel, hogy feldolgoznák a Tom’s Dinert?
SV: Ez csak valami vicc lehet, nekem is ez volt az első reakcióm, de mint kiderült, minden volt, csak nem vicc. Britney Spears alighanem bírta a dalomat, mert ő kereste meg Morodert az ötlettel. Ezek szerint Britney Spears a rajongóm. És ami még jobb, elég jó feldolgozást csináltak. Annyi dolgom volt csak vele, hogy amikor elküldték a kész Spears-féle verziót, meghallgattam, és az áldásomat adtam rá. Nem sokat hezitáltam.
MN: Lou Reedet már említette; a másik zenész, akit emlegetni szokott, ha az inspirációiról kérdezik, Leonard Cohen. Egyszer készített egy hosszú interjút is Cohennel…
SV: Majdnem így volt, csak épp fordítva, az interjút ő készítette velem. Abban az időben elég gyakran találkoztunk, eljártam a fellépéseire, szerepeltünk közös fotózásokon is. Az ötlet az volt, hogy Leonard Cohen az új lemezemről fog kérdezgetni. Mondanom sem kell, le voltam nyűgözve.
MN: Egy profi interjúkészítőt ismert meg Cohenben?
SV: Egyáltalán nem. Négyen voltunk egy szobában: ő, én, egy üveg bor és egy mikrofon. Sokat ivott az interjú közben, nagyon vicces dolgokat mondott, és csupa olyasmi kimondására akart rávenni, amiket egyáltalán nem akartam kimondani. Amikor vége volt az interjúnak, beültünk valahova vacsorázni. Legnagyobb meglepetésemre teljesen megváltozott. Mire a vacsorához értünk, már úgy éreztem, nincs az a kérdés, amire ne válaszolnék neki, de mire idáig jutottunk, már egyetlen kérdés sem hagyta el a száját. Nem ilyen egy profi interjúkészítő. Viszont rendkívül szórakoztató társaság volt.
MN: Az interjú hangneme egy ponton túl mintha a flörtölésre hasonlítana. Vagy ezt csak én képzelem bele?
SV: Ezt csakis megerősíteni tudom. Nagyon is flörtölő volt a hangvétel. Őszintén szólva, ez rá mindig is jellemző volt.
MN: Pályája elején próbálkozott filmes munkákkal is, de sem a Kétségbeesve keresem Susant, sem Scorsese filmje, A pénz színe női főszerepét nem kapta meg. Hogy élte meg, hogy Hollywood nem tart igényt önre?
SV: Egy csepp keserűség sincs bennem ezzel kapcsolatban. Az egyetemen volt részem színházi képzésben; a mai napig imádok játszani. Ezekre a meghallgatásokra azért mentem el, mert hívtak, miért is ne mentem volna. Vannak ennél rosszabb délutáni elfoglaltságok is. Scorseséig azonban nem jutottam el, csak egy irodáig, ahol a meghallgatás volt. Amint beléptem, látták rajtam, hogy nem én vagyok az ő emberük.
MN: Ha így nem is jutott filmközelbe, az egyik dala, a Left of Center hallható a nyolcvanas évek kultikus tinifilmjében, a Pretty in Pinkben.
SV: A film sztárja, Molly Ringwald javasolta a producereknek, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot. El is küldték nekem a forgatókönyvet, szóval engem Ringwald protezsált be a projektbe. És mivel a film soundtrackjét ugyanaz a kiadó adta ki, mint az én lemezeimet, szinte magától értetődő volt az együttműködés.
