Jarvis Cocker valószínűleg a világ legtürelmesebb embere, mert hát kevesen akadtak eddig a poptörténelem során, akik közel húsz évet vártak a nagy befutásra. A Joe Cockerrel semmilyen rokoni viszonyban nem lévő Jarvis 1978-ban, vagyis 15 évesen, a gimnázium első évében alapította meg a Pulpot - a nevet a hasonló című Michael Caine-filmből kölcsönözte (bár egy darabig a zenekart Arabacusnak és Arabacus Pulpnak is hívták). Hogy mi történt a korai években, annak nincs túl nagy jelentősége - az első koncertre is csak két évvel később került sor, és az együttes valószínűleg menthetetlenül merült volna el a popzene süllyesztőjében, ha nincs az oly sok karriert fellendítő John Peel. A legendás rádiós dj-nek küldött demó lehetővé tette, hogy az együttes rögzítsen egy Peel sessiont: a felvétel végül csak 2006-ban látott napvilágot, és az szűrhető le belőle, hogy már ekkor egész jó formában volt a zenekar - tulajdonképpen nehéz elképzelni, vajon miért nem hallott róluk a kutya sem egészen 1994-ig.
A korai new wave-es, posztpunkos felvételeket követően a frontember Cockert leszámítva mindenki ment a maga útjára, ő pedig új tagokkal szervezte át a Pulpot. 1983 tavaszára aztán már összejött egy minialbum It címmel - meglehetősen más hangulatban, mint a Peel-felvételeken: folkos, akusztikus dalok szerepeltek rajta, leginkább Leonard Cohen modorában. A kiadványból mindössze kétezer példány készült, és semmilyen nyomot nem hagyott, akárcsak a következő irányváltásról tanúskodó kommersz kislemez, az Everybody's Problem. Az újabb tagcserék meghozták az újabb hangzásbeli váltást, és ennek következtében az 1985-ös Little Girl EP-re dühös, rockos, sötét dalok kerültek. Azt, hogy a zenekar mennyire nem találta a saját hangját, jól mutatja, hogy az egy évvel későbbi Dogs Are Everywhere EP-n mindegyik szám teljesen máshogy szól.
1987-ben végre megjelent az első nagylemez, a Freaks, amit egy hét alatt vettek fel még az előző évben. A megint csak sötét hangulatú számok is eltűntek a felejtés mocsarában, jöttek az újabb tagcserék, és aztán 1991-ig nem is sikerült kiadni semmit; a következő album, a szintén sokáig csúsztatott Separations végül 92-ben jelent meg. Az acid house hatású számok megint csak nem érdekeltek senkit, és Cocker helyében már mindenki rég feladta volna, ő viszont tovább próbálkozott, és egy 1993-as kislemez, a Razzmatazz már bekerült a brit top 100-ba! A slágerlista-helyezések fokozatosan emelkedtek, a 94-es His 'N' Hers pedig már a top 10-ben landolt, ami nem is csoda, hiszen a korábbi anyagokhoz képest sokkal színvonalasabb produkciót tettek le az asztalra. Ez az első igazi Pulp-lemez, és itt már intenzíven érezhető a nagy elődök, Serge Gainsbourg, Scott Walker, a Roxy Music, David Bowie és a Smiths hatása. Azonnal megjelentek a később megszilárduló ismertetőjegyek: a többtételes számok, a lassan induló és monumentális hangörvénnyé fajuló himnuszok, a hangszeres kavalkád és a zenekar talán legfontosabb védjegye, a zseniális szövegek. A Woody Allen croonerváltozatának tekinthető Jarvis kiválóan ragadta meg az aktuális brit életérzést, és adta vissza a "dühöngő ifjúság" ún. kitchen sink drámáiból is ismerhető atmoszférát társadalomkritikus szövegeiben. Ezek a Different Class albumot aztán elkerülhetetlenül a csúcsra juttatták: a lemez olyan felejthetetlen slágereket tartalmaz, mint a Disco 2000, a Sorted For E's & Wizz, valamint a szenzációs szövegű generációs himnusz, a Common People, amit William Shatner is feldolgozott, és amiről egy komplett dokumentumfilm is készült!
Ekkor már rég tudni lehetett, hogy a Blur, az Oasis és a Suede mellett a Pulp lett a britpop negyedik zászlóshajója - a generációváltást jól jellemezte, hogy Cockerék diadalmas zárókoncertet adtak ekkoriban Glastonburyben a rothadó Stone Roses helyett. Az is mindenképpen a Pulp népszerűségének kedvezett, amikor Cocker a 96-os Brit Awards gálán felrohant a színpadra Michael Jackson fellépése közben, és a seggét mutogatta a Popkirálynak. Ekkortájt állítólag már kokainfüggőséggel küzdött, és ez alaposan rányomta bélyegét a következő albumra, a 98-as This Is Hardcore-ra, ami olyan, mintha egy porno-noir filmzenéje lenne, csupa beteges pillanattal. A Help The Agedet leszámítva nem nagyon tartalmazott slágert, pedig olyan gyöngyszemek vannak rajta, mint a baljóslatú címadó szám, az erőteljesen bowie-s Party Hard, Yonderboi nagy kedvence, a Seductive Barry és a Szép remények című filmben is elhangzó, de itt csak bónuszként odavetett csúcsdal, a Like A Friend.
Ezután jött egy kis pihenő, és a Pulp 2001-ben megint egy teljesen más lemezzel, a We Love Life-fal tért vissza. Tulajdonképpen a This Is Hardcore inverzéről van szó: természetközeliség, optimizmus, életigenlés és némileg akusztikusabb hangzás jellemezte a producer-példakép Scott Walker közreműködésének is köszönhetően. A szokásos bombasztikum azért itt sem maradt el, a nagy siker viszont igen, és a zenekar már nem húzta sokáig: 2002 végén feloszlott a Pulp. Cocker közben csinált filmzenét (A fantasztikus Róka úr), valamint megjelentetett két eléggé visszhangtalan szólólemezt is, és mivel a saját turnéin nem játszott Pulp-számokat, egyre többen elfordultak tőle. A tavalyi év végén nem is volt csoda, hogy a Pulp ismét összeállt, és mivel a His 'N' Hers és a Different Class környéki felállásról van szó, ne csodálkozzon senki, hogy a legtöbb dal a szigetes koncerten is majd erről a két lemezről fog felcsendülni.
Nagyszínpad, augusztus 10., 21.30
