Lemez

Buli után takarítás

Green Day: !Uno!; !Dos!; !Tré!

Zene

A Green Day az elmúlt tíz évben mindent elért, amit egy nagyravágyó zenekar akarhat, kezdve a 2004-es American Idiot albummal, aminek akkora volt a sikere, hogy az öt évvel később kiadott 21st Century Breakdown színvonalcsökkenése sem rengette meg a renomét. Az együttes 2010-ben simán megtöltötte a Wembleyt, bármilyen fesztiválon headliner lett, és innentől már tényleg csak az volt a kérdés, hogy innen még hová lehet lépni.

A választ nemrég megkaptuk - a megalomániáról leszokni képtelen zenekar viszonylag hamar összetákolt egy albumtrilógiát: 37 dalt közel 130 percben. Az opus magnum elkészülte során két fontos történés adódott az együttes soraiban: egyrészt a Green Day immáron négytagú, ugyanis bevették hivatalos tagnak azt a Jason White-ot, aki már jó ideje hűségesen gitározik a koncertjeiken. Érdekes módon keveset lehetett erről hallani a sajtóban, ellentétben Billie Joe Armstrong botrányával, akinél épp negyvenéves korában mentek el otthonról. Egy nyilvános kiborulást követően rehabon kötött ki, ami alaposan odavágott az új lemezek promóciójának - ennek következtében a trilógiát záró, decemberben megjelentetett !Tré! eladásai bizonyultak a leggyengébbnek a zenekar történetében az 1992-es Kerplunk óta. S ezt nyilván jelentős mértékben befolyásolta az is, hogy az októberben, illetve novemberben kiadott első két album enyhén szólva sem rengette meg a világot.


 

Noha monumentális mennyiségű új dalt kapunk, a Green Day nem igazán folytatja az előző két lemez punk-prog hagyományait, hanem sokkal inkább a kilencvenes évekbeli hangzásához nyúl viszsza, ami azt jelenti, hogy rövidebbek a dalok, és kevesebb a bombasztikum. Armstrong szerint az első album a hangolás a bulira, a második maga a nagy parti, a harmadik pedig a romok eltakarítása. Az !Uno! így főleg power punk dalokat tartalmaz - többnyire nem túl izgalmasakat, úgyhogy az alapozás nem sikerül valami jól. Szerencsére van egy-két biztató pillanat, de a zenekartól megszokott dallamérzékenység először csak a harmadik számban (Carpe Diem) bukkan fel. A Let Yourself Go is korrekt sláger, a Troublemaker pedig az a Green Daynek, ami a Blurnek a Song 2, míg a Kill The DJ merész és sikeres kísérlet a táncparketten - itt az előkép nyilván a Clash hasonló kísérletezgetése volt. A többi dalra viszont nem érdemes szót pazarolni.

Ahogy a régi Star Wars-trilógiában, itt is a második rész a legjobb: a !Dos! belevaló, dögös rock and roll dalokat tartalmaz a korai Beatles és a Green Day 2008-as, Foxboro Hot Tubs névre keresztelt projektjének hangulatában. Itt majdnem mindegyik szám izgalmas, melyek közül fontos megemlíteni a súlyosan zúzós Lady Cobrát, aki amúgy egy létező rappercsaj, és a Nightlife című dalban duettezik is Armstrongékkal. Ez a szám akár a Kill The DJ folytatása is lehetne, és csak műfajilag lóg ki a dalok közül, akárcsak az Amy Winehouse-nak íródott Amy, ami lényegében nem más, mint az All I've Got To Do című Beatles-szám pofátlan nyúlása.

S ahogy egy buli esetében is az eseményt követő takarítás a legkellemetlenebb, úgy itt is a záróakkord a legkevésbé élvezetes. A !Tré!, melynek dalai a leghosszabbak az új kínálatból, tele van felejthető tucatszámokkal, amiket egy magára valamit is adó producer simán kiszórt volna, de a Warner-főnök Rob Cavallo nem volt elég erélyes. A hatperces, többtételes Dirty Rotten Bastards próbálja menteni a menthetőt, de az a helyzet, hogy összességében nem áll valami jól a Green Day szénája. Most aztán tényleg van mit eltakarítani.

Warner, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.