Lemez

Buli után takarítás

Green Day: !Uno!; !Dos!; !Tré!

  • Nagy István
  • 2013.01.18 11:01

Zene

A Green Day az elmúlt tíz évben mindent elért, amit egy nagyravágyó zenekar akarhat, kezdve a 2004-es American Idiot albummal, aminek akkora volt a sikere, hogy az öt évvel később kiadott 21st Century Breakdown színvonalcsökkenése sem rengette meg a renomét. Az együttes 2010-ben simán megtöltötte a Wembleyt, bármilyen fesztiválon headliner lett, és innentől már tényleg csak az volt a kérdés, hogy innen még hová lehet lépni.

A választ nemrég megkaptuk - a megalomániáról leszokni képtelen zenekar viszonylag hamar összetákolt egy albumtrilógiát: 37 dalt közel 130 percben. Az opus magnum elkészülte során két fontos történés adódott az együttes soraiban: egyrészt a Green Day immáron négytagú, ugyanis bevették hivatalos tagnak azt a Jason White-ot, aki már jó ideje hűségesen gitározik a koncertjeiken. Érdekes módon keveset lehetett erről hallani a sajtóban, ellentétben Billie Joe Armstrong botrányával, akinél épp negyvenéves korában mentek el otthonról. Egy nyilvános kiborulást követően rehabon kötött ki, ami alaposan odavágott az új lemezek promóciójának - ennek következtében a trilógiát záró, decemberben megjelentetett !Tré! eladásai bizonyultak a leggyengébbnek a zenekar történetében az 1992-es Kerplunk óta. S ezt nyilván jelentős mértékben befolyásolta az is, hogy az októberben, illetve novemberben kiadott első két album enyhén szólva sem rengette meg a világot.


 

Noha monumentális mennyiségű új dalt kapunk, a Green Day nem igazán folytatja az előző két lemez punk-prog hagyományait, hanem sokkal inkább a kilencvenes évekbeli hangzásához nyúl viszsza, ami azt jelenti, hogy rövidebbek a dalok, és kevesebb a bombasztikum. Armstrong szerint az első album a hangolás a bulira, a második maga a nagy parti, a harmadik pedig a romok eltakarítása. Az !Uno! így főleg power punk dalokat tartalmaz - többnyire nem túl izgalmasakat, úgyhogy az alapozás nem sikerül valami jól. Szerencsére van egy-két biztató pillanat, de a zenekartól megszokott dallamérzékenység először csak a harmadik számban (Carpe Diem) bukkan fel. A Let Yourself Go is korrekt sláger, a Troublemaker pedig az a Green Daynek, ami a Blurnek a Song 2, míg a Kill The DJ merész és sikeres kísérlet a táncparketten - itt az előkép nyilván a Clash hasonló kísérletezgetése volt. A többi dalra viszont nem érdemes szót pazarolni.

Ahogy a régi Star Wars-trilógiában, itt is a második rész a legjobb: a !Dos! belevaló, dögös rock and roll dalokat tartalmaz a korai Beatles és a Green Day 2008-as, Foxboro Hot Tubs névre keresztelt projektjének hangulatában. Itt majdnem mindegyik szám izgalmas, melyek közül fontos megemlíteni a súlyosan zúzós Lady Cobrát, aki amúgy egy létező rappercsaj, és a Nightlife című dalban duettezik is Armstrongékkal. Ez a szám akár a Kill The DJ folytatása is lehetne, és csak műfajilag lóg ki a dalok közül, akárcsak az Amy Winehouse-nak íródott Amy, ami lényegében nem más, mint az All I've Got To Do című Beatles-szám pofátlan nyúlása.

S ahogy egy buli esetében is az eseményt követő takarítás a legkellemetlenebb, úgy itt is a záróakkord a legkevésbé élvezetes. A !Tré!, melynek dalai a leghosszabbak az új kínálatból, tele van felejthető tucatszámokkal, amiket egy magára valamit is adó producer simán kiszórt volna, de a Warner-főnök Rob Cavallo nem volt elég erélyes. A hatperces, többtételes Dirty Rotten Bastards próbálja menteni a menthetőt, de az a helyzet, hogy összességében nem áll valami jól a Green Day szénája. Most aztán tényleg van mit eltakarítani.

Warner, 2012


Neked ajánljuk