Lemez

Buli után takarítás

Green Day: !Uno!; !Dos!; !Tré!

Zene

A Green Day az elmúlt tíz évben mindent elért, amit egy nagyravágyó zenekar akarhat, kezdve a 2004-es American Idiot albummal, aminek akkora volt a sikere, hogy az öt évvel később kiadott 21st Century Breakdown színvonalcsökkenése sem rengette meg a renomét. Az együttes 2010-ben simán megtöltötte a Wembleyt, bármilyen fesztiválon headliner lett, és innentől már tényleg csak az volt a kérdés, hogy innen még hová lehet lépni.

A választ nemrég megkaptuk - a megalomániáról leszokni képtelen zenekar viszonylag hamar összetákolt egy albumtrilógiát: 37 dalt közel 130 percben. Az opus magnum elkészülte során két fontos történés adódott az együttes soraiban: egyrészt a Green Day immáron négytagú, ugyanis bevették hivatalos tagnak azt a Jason White-ot, aki már jó ideje hűségesen gitározik a koncertjeiken. Érdekes módon keveset lehetett erről hallani a sajtóban, ellentétben Billie Joe Armstrong botrányával, akinél épp negyvenéves korában mentek el otthonról. Egy nyilvános kiborulást követően rehabon kötött ki, ami alaposan odavágott az új lemezek promóciójának - ennek következtében a trilógiát záró, decemberben megjelentetett !Tré! eladásai bizonyultak a leggyengébbnek a zenekar történetében az 1992-es Kerplunk óta. S ezt nyilván jelentős mértékben befolyásolta az is, hogy az októberben, illetve novemberben kiadott első két album enyhén szólva sem rengette meg a világot.


 

Noha monumentális mennyiségű új dalt kapunk, a Green Day nem igazán folytatja az előző két lemez punk-prog hagyományait, hanem sokkal inkább a kilencvenes évekbeli hangzásához nyúl viszsza, ami azt jelenti, hogy rövidebbek a dalok, és kevesebb a bombasztikum. Armstrong szerint az első album a hangolás a bulira, a második maga a nagy parti, a harmadik pedig a romok eltakarítása. Az !Uno! így főleg power punk dalokat tartalmaz - többnyire nem túl izgalmasakat, úgyhogy az alapozás nem sikerül valami jól. Szerencsére van egy-két biztató pillanat, de a zenekartól megszokott dallamérzékenység először csak a harmadik számban (Carpe Diem) bukkan fel. A Let Yourself Go is korrekt sláger, a Troublemaker pedig az a Green Daynek, ami a Blurnek a Song 2, míg a Kill The DJ merész és sikeres kísérlet a táncparketten - itt az előkép nyilván a Clash hasonló kísérletezgetése volt. A többi dalra viszont nem érdemes szót pazarolni.

Ahogy a régi Star Wars-trilógiában, itt is a második rész a legjobb: a !Dos! belevaló, dögös rock and roll dalokat tartalmaz a korai Beatles és a Green Day 2008-as, Foxboro Hot Tubs névre keresztelt projektjének hangulatában. Itt majdnem mindegyik szám izgalmas, melyek közül fontos megemlíteni a súlyosan zúzós Lady Cobrát, aki amúgy egy létező rappercsaj, és a Nightlife című dalban duettezik is Armstrongékkal. Ez a szám akár a Kill The DJ folytatása is lehetne, és csak műfajilag lóg ki a dalok közül, akárcsak az Amy Winehouse-nak íródott Amy, ami lényegében nem más, mint az All I've Got To Do című Beatles-szám pofátlan nyúlása.

S ahogy egy buli esetében is az eseményt követő takarítás a legkellemetlenebb, úgy itt is a záróakkord a legkevésbé élvezetes. A !Tré!, melynek dalai a leghosszabbak az új kínálatból, tele van felejthető tucatszámokkal, amiket egy magára valamit is adó producer simán kiszórt volna, de a Warner-főnök Rob Cavallo nem volt elég erélyes. A hatperces, többtételes Dirty Rotten Bastards próbálja menteni a menthetőt, de az a helyzet, hogy összességében nem áll valami jól a Green Day szénája. Most aztán tényleg van mit eltakarítani.

Warner, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.