Lemez

Buli után takarítás

Green Day: !Uno!; !Dos!; !Tré!

Zene

A Green Day az elmúlt tíz évben mindent elért, amit egy nagyravágyó zenekar akarhat, kezdve a 2004-es American Idiot albummal, aminek akkora volt a sikere, hogy az öt évvel később kiadott 21st Century Breakdown színvonalcsökkenése sem rengette meg a renomét. Az együttes 2010-ben simán megtöltötte a Wembleyt, bármilyen fesztiválon headliner lett, és innentől már tényleg csak az volt a kérdés, hogy innen még hová lehet lépni.

A választ nemrég megkaptuk - a megalomániáról leszokni képtelen zenekar viszonylag hamar összetákolt egy albumtrilógiát: 37 dalt közel 130 percben. Az opus magnum elkészülte során két fontos történés adódott az együttes soraiban: egyrészt a Green Day immáron négytagú, ugyanis bevették hivatalos tagnak azt a Jason White-ot, aki már jó ideje hűségesen gitározik a koncertjeiken. Érdekes módon keveset lehetett erről hallani a sajtóban, ellentétben Billie Joe Armstrong botrányával, akinél épp negyvenéves korában mentek el otthonról. Egy nyilvános kiborulást követően rehabon kötött ki, ami alaposan odavágott az új lemezek promóciójának - ennek következtében a trilógiát záró, decemberben megjelentetett !Tré! eladásai bizonyultak a leggyengébbnek a zenekar történetében az 1992-es Kerplunk óta. S ezt nyilván jelentős mértékben befolyásolta az is, hogy az októberben, illetve novemberben kiadott első két album enyhén szólva sem rengette meg a világot.


 

Noha monumentális mennyiségű új dalt kapunk, a Green Day nem igazán folytatja az előző két lemez punk-prog hagyományait, hanem sokkal inkább a kilencvenes évekbeli hangzásához nyúl viszsza, ami azt jelenti, hogy rövidebbek a dalok, és kevesebb a bombasztikum. Armstrong szerint az első album a hangolás a bulira, a második maga a nagy parti, a harmadik pedig a romok eltakarítása. Az !Uno! így főleg power punk dalokat tartalmaz - többnyire nem túl izgalmasakat, úgyhogy az alapozás nem sikerül valami jól. Szerencsére van egy-két biztató pillanat, de a zenekartól megszokott dallamérzékenység először csak a harmadik számban (Carpe Diem) bukkan fel. A Let Yourself Go is korrekt sláger, a Troublemaker pedig az a Green Daynek, ami a Blurnek a Song 2, míg a Kill The DJ merész és sikeres kísérlet a táncparketten - itt az előkép nyilván a Clash hasonló kísérletezgetése volt. A többi dalra viszont nem érdemes szót pazarolni.

Ahogy a régi Star Wars-trilógiában, itt is a második rész a legjobb: a !Dos! belevaló, dögös rock and roll dalokat tartalmaz a korai Beatles és a Green Day 2008-as, Foxboro Hot Tubs névre keresztelt projektjének hangulatában. Itt majdnem mindegyik szám izgalmas, melyek közül fontos megemlíteni a súlyosan zúzós Lady Cobrát, aki amúgy egy létező rappercsaj, és a Nightlife című dalban duettezik is Armstrongékkal. Ez a szám akár a Kill The DJ folytatása is lehetne, és csak műfajilag lóg ki a dalok közül, akárcsak az Amy Winehouse-nak íródott Amy, ami lényegében nem más, mint az All I've Got To Do című Beatles-szám pofátlan nyúlása.

S ahogy egy buli esetében is az eseményt követő takarítás a legkellemetlenebb, úgy itt is a záróakkord a legkevésbé élvezetes. A !Tré!, melynek dalai a leghosszabbak az új kínálatból, tele van felejthető tucatszámokkal, amiket egy magára valamit is adó producer simán kiszórt volna, de a Warner-főnök Rob Cavallo nem volt elég erélyes. A hatperces, többtételes Dirty Rotten Bastards próbálja menteni a menthetőt, de az a helyzet, hogy összességében nem áll valami jól a Green Day szénája. Most aztán tényleg van mit eltakarítani.

Warner, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.