Hol van az a makulátlan lelkű ifjú, aki az apokalipszis angyalának leheletét a tarkóján érezve nem tántorodik meg és nem omlik bele izzó gyönyörök reményében a lény puha, óvó karjaiba? Gondolom, ilyen ifjú nincs, de az biztos, hogy amikor a gótikus
doom metál örvénylő tengerének szirénje színpadra lép az A38 hajó gyomrában, és belekezd túlvilági áriázásába, akkor aki él és mozog, feltöltekezik a pusztító mélység lírai szépségével. A dögnehéz, komótos basszus hörgése a gyomron keresztül sugározza a pokolbéli mannát, a szoprán kántálást meg-megszakító meghökkentő vakkantások és a hangszőnyegből néha kihallatszó mélytengeri susmorgás a koponyacsúcsot nyitja fel, és okoz szolid hidegrázást. Emberi arcoknak itt már nincs hely, a kvartett ellenfényben celebrál, a negativitás ősereje személytelenül emanál, mint a Nap. Az észak-kaliforniai énekes 2010-es indulása óta egyre többet bízik erre a kisugárzásra – anélkül, hogy magából megmutatna bármit. Még mindig teljesen egyedi hangon szólal meg a goth/noise/art rock színtéren, de a zseniális, mégis visszafogott és baljósan intim pszichofolk albumok (The Grime and the Glow, 2010; Apokalypsis, 2011) után elmozdult az egyszerűbb, hangosabb, könnyebben beazonosítható zenei formák felé – a dark wave hatásokat mutató 2015-ös Abyss-szen, de főleg a doom metállal kísérletező friss lemezen, a Hiss Spunon modoros és hatásvadász megoldások törik meg a varázst. Wolfe az instant sokkolás vágyától hajtva feleslegesen korlátozza az önmaga által felállított műfaji és esztétikai keretekkel megzabolázhatatlan zenei karakterét. Nem lenne elegáns azon keseregni, hogy a mainstream kultúra felzabálja az egyéniséget, de attól tartok, a folkzenész családba született, hétévesen verseket körmölő, alvászavaros, színpadfóbiás és lámpalázas Wolfe zenéjének nem tett jót, hogy a Trónok harcának, a Walking Deadnek, sőt egy Jaguar-reklámnak (!) köszönhetően sok százezren megismerték.
A38 hajó, augusztus 2.
