Nem tűnt volna mondjuk egyébként sem vacaknak, de azért a Drive lopakodásra komponált nyitányát nagyban a háttérzene baljós cincogása avatta annyira vagánnyá - rögtön Ryan Gosling fogpiszkálója mellett. A Tick Of The Clock mozgóképes debütje szélesebb körben is ismertté tette a blogoszférában már egy ideje kaserolt Chromaticsot, amely afféle bárdolatlan no-wave bandaként indult a kétezres évek elején, hogy aztán a Glass Candyből ismert Johnny Jewel csatlakozása után italodiszkóból, szintipopból és posztpunkból egyaránt merítő markáns hangzással hívja föl magára a figyelmet. A várva várt negyedik korong az elődjéhez (Night Drive) hasonlóképp nagyvárosi melankóliát árasztó, jéghideg tapintású elektropopslágerekből és jobbára instrumentális, atmoszferikus tételekből épül föl - ám nagyobbára ezzel együtt is egységesnek mutatkozik. Mert jóllehet a lemez legizmosabb számaiban rendre a lebegős hangú Ruth Radelet búg a hűvös, monoton alapok, a pulzáló analóg szintik és a száraz gitárok fölött, a jelenlétét nélkülöző, látványosan filmzenés karakterű tételek sem feltétlenül lógnak ki a képből - inkább erősítik a végig lefegyverző, noiros atmoszférát. Johnny Jewel egyként nagy becsben tartja a nyolcvanas évek legkommerszebb popdíváit és patinásabb filmzenéit (néhol ezúttal is kísért Giorgio Moroder, a Goblin vagy épp John Carpenter szelleme), s e vonzalmait prímán sikerült szintetizálnia a legújabb korongon. Ráadásképp a Chromaticsnak összejött egy szolid bravúr: Neil Young leginkább közhellyé koptatott dalát (Hey Hey My My) új életre lehelve tudják elénk vezetni.
Italians Do It Better, 2012
