Középpontjában az a dallamgyűjtemény, azaz voltaképpen gitáriskola áll, amelyet a feltehetően galíciai származású, XIII. Lajos udvarával igen kiváló kapcsolatokat kiépített Luis de Briceño állított össze és jelentetett meg 1626-ban. A nagyszerű, zenetudományos igényű műsorfüzetben található Cervantes-idézetből megtudhatjuk, hogy ebben az időben Párizsban igen nagy divatja támadt a "spanyolos" kultúrának és mindennek, ami "kasztíliai". Érthető. Tüzes dallamok, szerelmes és vallásos szövegek, forróság, napfény, édes mélabú, hihetetlen sodrású táncokban elbeszélve: seguidilla, folia, villancico, pasacalle - hogy csak párat nevezzünk néven. Mintha jó kétszázötven évvel később Bizet a Carmen komponálásakor még ismerte volna ezt a pokoli lendületet: csupa ringó csípőjű Carmencita, Preciosilla, Mercedes, Frasquita népesíti be a 17. század udvari tereit. A két énekesnő, Claire Lefilliatre és Isabelle Druet teljesen természetesen fakad dalokra, ha kell, elomlóak, ha kell, hidegen gőgösek, vérbeli nők minden pillanatban a vérforraló kasztanyettacsörgések és gitárviharzások előterében. Ez a legkevésbé sem muzeális zenélés olyan, mintha egy imaginárius barokk diszkóban ülnénk, vörösboros poharat markolva, fáklyafényben, a tenger partján, langyos-pajkos szellőcskék játszadozása közepette.
Alpha, 2011
