Lemez

Képeslapok Megalomániából

Spiritualized: Sweet Heart Sweet Light

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. május 4.

Zene

Jason Pierce a könnyűzene történetének talán legtapasztaltabb űrhajósa, aki három évtizedes pályafutása során bejárta (és tényleg ne féljünk most a nagy szavaktól) a Kozmosz és a Pokol talán minden felderítetlen zugát, és aki - ha nem is teljesen sértetlenül, de - minduntalan vissza is tért onnan. A nyolcvanas években Spacemen 3 nevű zenekarával előlegezte meg a brit shoegaze-robbanást (noha már akkor is csak bajosan lehetett volna bármiféle hullámhoz hozzácsapni), a rá következő évtizedben pedig már a Spiritualized élén gabalyodott bele mind jobban sajátos művészi vízióiba, illetve ezzel párhuzamosan a kábítószerekbe, ez a folyamat pedig a 97-es, szokatlanul nagy kritikai, valamint közönségsikert arató Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space című albumnál ért a csúcs- (és egyúttal mély-) pontjára.

Bár Pierce azóta már túlesett egy rehabilitációs kúrán, majd pedig egy rendkívül súlyos, kis híján halálos kimenetelű tüdőgyulladáson, sem a Spiritualized-lemezek világa, sem pedig a frontember régi vágású, megalomán stúdiómágust és introvertált énekes-dalszerzőt egyaránt idéző figurája nem változott olyan nagyon az évek során. A hangsúlyok talán tolódtak ide-oda valamelyest, ám gospelből, soulból, garázsrockból, pszichedéliából és a klasszikus wall of soundból komponált emelkedett drone-szimfóniái, mélyűrben lebegő ecstasyhimnuszai annyira jellegzetesek, hogy nagyjából két hang után is azonnal felismerhetők. De hogy pontosan miben áll a titkuk, az már nehezebben fejthető meg. Talán abban, hogy soha nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy pontosan mik is ezek egyáltalán: hipnotikusan örvénylő pszichedelikus hangképek, amelyek afféle "nagy utazásra" hívnak? Fenséges, gondosan kicsinosított műalkotások, amiket csak távolról illik csodálni? Egy ünnepélyes istentisztelet hangkulisszái? Vagy éppen tök normális popszámok? Avagy az egész csak egy monomániás, a drogoktól egy életre bekattant futóbolond pár évente jelentkező giccses csinn-bumm cirkusza, ahol százötven sessionzenész két darab hangot játszik egy órán keresztül? Hát, egy kicsit talán mindegyik.

 


A négy év kreatív szünet után megjelent Sweet Heart Sweet Light sem kavar be nagyon a zenekarról rögzült képbe. Természetesen megint rengeteg minden szól egyszerre és felváltva, és néha teljesen összeroskad a lemez az egymásra/egymás mellé helyezett megszámlálhatatlan rétegtől, ahogy az megszokott. Ami érdekes, hogy a dalok összességükben talán felszabadultabbak, játékosabbak (ennyi instant popsláger rég volt már Spiritualized-lemezen), kevesebb a jelentőségteljes, áhítatos hömpölygés, és több a teljesen direkt áthallás a hatvanas évekből. A nyitó Hey Jane például édes (de rendszeresen totális káoszba fulladó) sunshine-pop, aLittle Girl egy igazi stadion-soul-opera óriási kórussal, a psy-garázsrockdalok közé ékelt hétköznapi szépségű balladák pedig azt mutatják, hogy Pierce lassan bizony talán végleg Föld körüli pályára áll.

 

Double Six/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.