Ő alapította a Ride nevű zenekart még tinédzserként Oxfordban a 80-as évek végén iskolatársával, Mark Gardenerrel, olyan elődök hatására, mint a Cure, a My Bloody Valentine, a Smiths, a Sonic Youth vagy a Stone Roses. A Ride első két albuma (Nowhere, 1990; Going Blank Again, 1992) a shoegaze műfaj alapművei lettek, a zenekar azonban mégsem futotta be az ennek alapján elvárható karriert; egyebek közt azért, mert a ’93/94 körül berobbanó britpop színtérbe nem passzolt bele.
A Carnival of Light című harmadik album, amelyen nagy meglepetésre közreműködött Jon Lord, a Deep Purple billentyűse is, már a klasszikus rock stílusjegyeit viselte magán, és mire az 1996-os negyedik lemez (Tarantula) megjelent, a Ride már fel is oszlott, kreatív ellentétek miatt.
A gitáros-énekes Bell előbb egy új zenekart alapított Hurricane #1 néven, majd ’99-ben beszállt az Oasisbe – basszusgitárosként. Énekesi kvalitásait nem értékelték a Gallagher fivérek, még vokáloznia sem volt szabad a koncerteken, és albumonként is csupán egy dalt engedtek nekik dalszerzőként. Az Oasis 2009-es feloszlása után Bell követte Liamet a Beady Eye-ba két sótlan album erejéig, és aztán 2014-ben végre megtette, amit mindenki várt: összetrombitálta a Ride-ot. Az eredeti felállásban folytatták, ami azt jelentette, hogy Bellen és Gardeneren kívül Steve Queralt basszusgitárost és Loz Colbert dobost is sikerült meggyőzni az újrakezdésről. A visszatérő koncertek remekül sikerültek, és 2017-re elkészült az ötödik lemez, a politikai felhangoktól sem mentes Weather Diaries. Bellék a fonalat zeneileg a Going Blank Again után vették fel, ami jó ötletnek bizonyult: a kritikusok és a rajongók is egyetértettek abban, hogy ez minden idők egyik legjobb comeback albuma.
A Ride tagjai tudták jól, hogy érdemes kihasználni a kreatív lendületet, és bő két év elteltével itt az új album, This Is Not a Safe Place címmel. Az előzőhöz hasonlóan itt is a shoegaze és a jangle pop elemei keverednek, és a zenekar ezúttal is a török-ciprusi származású angol dj-producerrel, Erol Alkannal dolgozott. Noha egyértelmű volt, hogy most már nem lehet az újjáalakulás szelével vitorlázni, görcsösségnek nyoma sincs. A találóan R.I.D.E. című intró koncertnyitánynak is kiváló, az ezt követő Future Love pedig – benne a Bell–Gardener-páros ikergitározásával és -énekével – remekül megidézi a Ride kései kedvencét, a The Byrdsöt. A Repetition színtiszta New Order, az End Game vokális szempontból Pet Shop Boys-hatásokat mutat, és örömteli hallani, hogy a zenekarnak a lassabb, középtempósabb stílus (Clouds of Saint Marie, Eternal Recurrence, Shadows Behind the Sun) ugyanolyan jól megy, mint a pörgősebb, riffesebb témák (Kill Switch, Jump Jet). A záró In This Room – amely nagy valószínűséggel a Brexitről szól, és a lemezcím is elhangzik benne – a tökéletes befejezés, és az ember biztos lehet benne, hogy ezt a közel 9 perces dalt élőben még jobban ki lehet bontakoztatni. Ride-koncertre akarok menni!
Wichita/PIAS, 2019
