Örvendetes, hogy végre élőben is láthattuk az utóbbi évek egyik legérdekesebb, remek lemezeket készítő, dalszerző-előadóját. Ráadásul az ausztrál Courtney Barnett ösztönösen tehetséges színpadi előadó, aki jó érzékkel tudja megragadni a hallgatóság figyelmét, és remekül ért ahhoz is, hogy első hallásra meghódítsa a laikus befogadókat is. Nemesen letisztult dalai voltaképpen a puritán Americana hagyományból, no meg annak helyi leágazásából táplálkoznak, kicsit folkos, néha bluesos, countrys szerzemények, pár hatásos akkord, többnyire rendes rock & rollos hangszerelésben, gyakorta garázsrockos tónusban. A produkció erejének másik forrása az elsőre talán szikárnak tűnő trió felállás – mindenhová Bones Sloane basszusgitáros és Dave Mudie dobos kíséri (mindketten remek zenészek), és a feszes zenekari hangzáshoz remekül passzol a gitárosként is figyelemre méltó Barnett stílusos pengetése. Az invenciózus zenekari körítés egy remek dalokból álló, jól összeválogatott programot kínált, amelyet Barnett a maga sajátosan fanyar humorú előadásmódjában vezetett elő. A lemezeken sokszor talán a lo-fi hálószobapop tónus dominál, de a színpadon majd szétfeszítik az energiák, és szerencsére nem tartozik a félárnyékban, a közönségnek háttal pengető gitárhősök közé sem. Dalai többnyire saját életének hétköznapi vagy nagyon is intim pillanatairól, a hirtelen jött sikerről, néha a nagyvárosi élet sivárságáról szólnak, és a jól artikulált szövegek átjönnek még az életművet kevésbé ismerő befogadók számára is. Ahogy eljutott a Hopefullesness és a City Looks Pretty felütésétől (ezek a tavalyi Tell Me How You Really Feel album nyitószámai) a fő blokkot záró, zúzós-energikus Pedestrian at Bestig, az nem nélkülözött némi drámai ívet sem. A végén visszatért három dallal, de valahogy az az érzésünk, hogy ha úgy hozta volna a sors, akár reggelig is kitartott volna a repertoár.
Akvárium, május 20.
