Most, hogy a múlt nyáron a Szigeten varázsoló kanadai zenekar Enrique Martínez Celaya-festményekhez igazított négylemezes Nomad-sorozatának utolsó darabja is megjelent, világosan látszik, hogyhuszonhat évvel az indulása után a Cowboy Junkies akkor tud a legizgalmasabb lenni, amikor vesz egy nagy levegőt, és kilép a maga bluesból, folkból és a Neil Young-féle rockzenéből felépített indigókék világából. A kínai motívumokat magába építő experimentális Renmin Park és az erőteljesen a pszichedélia felé táguló Sing In My Meadow érdekesebb zenét kínált a Vic Chesnutt-feldolgozásokat közreadó Demonsnál vagy a most megjelent The Wildernessnél - ez azonban nem jelenti egyúttal automatikusan azt is, hogy ezeken hallhattuk volna a legjobb számokat. Épp ellenkezőleg: a következetesen a zenekar saját, jól bejáratott ösvényére visszahúzódó Wilderness első négy, otthonosan introvertált dala olyan szívhasítóan sűrűre sikeredett, hogy hajlamosak volnánk mégis inkább emellé letenni a voksunkat a négy album közül.
A lemez többi száma aztán már nem ennyire intenzív és emlékezetes, de mivel mindet Margo Timmins, a lassú és szomorú rockzene egyik legellenállhatatlanabb hangja énekli, még sincs kedve az embernek léptetni egyiket sem. Összességében a The Wilderness szép és nagyon egységes munka (olyannyira, hogy a záró Fuck, I Hate The Cold ki is lóg kicsit a maga diszkrét középtempójával) - a zsenialitástól és az újszerűségtől távol, a meghitt kandallómelegséghez igen közel.
Razor and Tie, 2012
