A német–osztrák Lied nagy korszaka a 19. század: a Schuberttől Mahlerig terjedő időszak. A francia dal akkor borul virágba, amikor a német–osztrák Lied hervadni kezd: a 19. és 20. század fordulóján. A magyar közönség hagyományosan fogékonyabb az előbbi, mint az utóbbi repertoár iránt, nem árt tehát nekünk egy kis kirándulás a francia dalok vidékére, különösen, ha a túravezető a remek francia mezzoszoprán, Marianne Crebassa, akit nemrég a Quatuor Arod Mendelssohn-lemezének rövid vokális betétszámában ismerhettünk meg. Új CD-jén érzékeny válogatásban tár elénk egy csokorra valót Debussy és Ravel, valamint a náluk idősebb késő romantikusok, Gabriel Fauré és Henri Duparc műveiből.
Aki Crebassa kifejező, érzéki énekét hallgatja, könnyen megfogalmazhatja, melyek a francia dal legfőbb jellegzetességei. Ellentétben a német Lieddel, amelyben a dallam és az érzelem a fontos, itt a folt és a hangulat. Itt nincs minden olyan rajzosan és tisztán megmunkálva, a körvonalak elmosódottabbak, kevesebb az erős, tiszta szín, de több az egymásba áttűnő árnyalat. Az érzelemnél, a szenvedélynél fontosabbnak tűnik a hangulat és az életérzés. Az utóbbi pedig többnyire a dekadencia valamely formája, amely már Baudelaire óta ott munkál a franciák világlátásában, s amelyet a zene csak felerősít. A kiváló mezzoszoprán hitelesen képviseli mindezt. Crebassa azt is világossá teszi, hogy a francia dal inkább beszél, mint énekel. A ritmus képlékeny, a lüktetés feloldódik. Megérezzük: a francia dalok autentikus előadásához franciának kell lenni, a műfaj oly erősen kötődik a nyelvhez.
Izgalmas ráadás, hogy az énekesnő partnere az eddig főként szólistaként ismert, nagyszerű török zongoraművész, Fazil Say, akit odaadó kamaramuzsikusnak ismerünk meg, s aki politikai protest ciklusa, a Gezi Park trilógia harmadik darabjával zeneszerzőként is jelen van a lemezen.
Erato, 2017
