Miguel Zenón, a Puerto Ricó-i származású, New Yorkban élő altszaxofonos tudatosan építette karrierjét kettős identitására, amiben az a legérdekesebb, hogy e kettősséget milyen ellenállhatatlan, sodró, furfangos, de befogadható, választékos és koncepciózus zenével fejezi ki. A 41 éves alkotó szerzeményeiben, szólóiban és a zenekarával is tökéletesen képes a latin ritmikát és melódiákat a post-bop alappal közös nevezőre hozni. Kvartettje másfél évtizede működik változatlan felállásban, tíz szerzői lemeze többségén is ők játszanak, velük vette fel a legutóbbi, Tipico című, jobbnál jobb számokkal teli albumát is.
A mostani koncerten kizárólag ennek a lemeznek az anyagát variálták, főleg kiterjesztett szólókkal és néhány újragondolt tempóval. Amikor pár éve először jártak Pesten, még nem telt meg teljesen a másik legjobb jazzklub, most viszont egy gombostűt sem lehetett leejteni az Opusban. Az együttesben Zenónon kívül csak a dobos, Henry Cole Puerto Ricó-i származású, de az ő teljesítménye lepett meg a leginkább: sokszor támasztották ki a számot neki úgy, hogy felette vadítóan rögtönözhessen. A két másik tagot más zenészekkel is hallottam már. Az osztrák–amerikai bőgős, Hans Glawischnig mintha észre sem venné, hogy milyen rohadt bonyolult képletekben kell mozognia a latin metrumokban, ráadásul egyénien exponál melódiákat; Cole-lal az egyik számban izgalmas ellenpólust alkottak. A venezuelai származású billentyűs, Luis Perdomo súlyos blokkakkordokat, elképesztően csilingelő villámfutamokat tud váltogatni slágeresen swinges Broadway-hangulatokkal. Harmóniái fület gyönyörködtetően állnak Zenón melódiái elé, alá, mögé, akinek az altszaxofonja – mire egyet pislogok – hol gazella, hol ragadozó macskaféle módjára jár be ungot-berket. Minden hangja izgalmas és végiggondolt.
BMC, Opus Jazz Club, február 22.
