A Kokas–Kelemen-házaspár bizonyos értelemben áthelyezte nyári fesztiválját a Zeneakadémiára, és a Fesztiválakadémia Budapest szintén nagy sikerrel zajlott; Várdai István szerint ez nagy öröm, mert minél többet és több helyen játszanak kamarazenét, annál jobb nekünk. Mindkét fesztivál hozta a saját extráit – említsük most csak Polgár Judit szimultánjait Kaposváron, ami nyilván Baráti sakkrajongásának köszönhető, valamint azt a ritka alkalmat, amikor egy teremben láthattunk-hallhattunk három Stradivari hegedűt, három tulajdonosa játékával, egy nyilvános beszélgetés kíséretében. Egyikük a rigai születésű, de mélyen orosz kultúrájú Eduard Wulfson volt, Baráti Kristóf egyik meghatározó tanára.
*
Magyar Narancs: Mi önt elsősorban, sőt, mondhatni, kizárólag mint Baráti Kristóf hegedűtanárát ismerjük, akinek fantasztikus játékáért önnek is jár köszönet.
Eduard Wulfson: Ó, én csak egy szerény közreműködő voltam Kristóf zsenijének érvényre juttatásában, de erre büszke vagyok. Szerintem Kristóf ma a legjobb hegedűs a világon. Lehet, hogy holnap már valaki más lesz az, de ma ő. Ismerem még a csodálatos Lendvay Józsefet, mert közvetítettem egy Stradivari-vásárlásban, de egyébként nincs kapcsolatom magyarokkal, bár időnként eljövök Kristófot meghallgatni. Nem hívom magam tanárnak, inkább coachnak, és csak a legjobbakkal foglalkozom, ha megkeresnek, és látom bennük az igazi tehetséget. Segítek nekik, hogy kihozzák magukból a legjobbat, mert a szólistaság nagyon nehéz dolog.
MN: Mit tanított Kristófnak, miben segítette? Mi az ő speciális adottsága?
EW: Amikor találkoztunk, nagyon tisztán, nemesen játszott, hihetetlen, csodálatos zenei kifejezéssel. Nagyszerű muzsikus. De néhány dolgon javítani kellett – a vibratóján, a koordináción, a feszültségen. Kibővítettük a repertoárját, a sokszor kicsit megvetett, virtuóz „közönségdarabokkal” is. Meg kellett tanulnia, hogy a színpadon mindent ki tudjon zárni, csak a zene legyen. Ehhez virtuóz módon uralnia kell a technikát.
MN: Azt mondta, néhány dologban szinte a nulláról kellett indulnia.
EW: Néhány dolgot helyre tettünk a mentalitásában, és azt hiszem, érzelmileg sokat segítettem neki, hogy bízzon magában. A coachnak nemcsak technikát kell tanítani, hanem érzelmileg is megerősíteni a művészt.
MN: Hogyan lehet érzelmileg segíteni?
EW: Lépésről lépésre, hogy bizonyítsuk és átélje, hogy egyre jobb. Bíznia kell a saját képességeiben. Ha valami nem jó, akkor meg kell állítani, és megmondani, hogy inkább próbálja máshogy, nem mellébeszélni. Mint a bel cantóban: sokféleképpen lehet az egyik pozícióból a másikba lépni: átcsúszni, átkötni, átlépni – nehéz megmondani, de a játékos hosszú órák munkája után rájön a maga legjobb módjára. Interpretációt nem tanítok – az én feladatom az, hogy olyan technikákat adjak, ami a játékosnak megadja a lehetőséget, hogy azt válassza, amelyik számára a legjobb. Valószínűleg nagyon jól képzett fülem van, és azonnal meghallom az intonációs problémákat. Ezeket ki kell tisztítani. Dolgozni kell az intervallumokon, a harmóniákon. Ki kell igazítani a jobb kéz súlyát, az ujjak súlyát, a koordinációt – ez rengeteg aprómunka.
MN: Sokféleképpen lehet tanítani. Ön inkább mutat, vagy magyaráz?
EW: Én csak akkor játszom, ha szükséges – ha meg kell mutatni, hogy amit tanácsolok, azt meg is lehet csinálni. Csak az eredmény számít. Ha a tanítványom koncertjén valami nem sikerül jól, akkor nagyon szenvedek. Ha nem a tanítványom, akkor csak művelt, amatőr közönség vagyok, de nincsenek érzelmeim.
MN: Hogy érzi, tartozik valamilyen hegedű-iskolához vagy -stílushoz?
EW: A sajátomhoz. Azt gondolják, az orosz iskolát képviselem – hát, ha a muzikológusok így gondolják, legyen. De szerintem nincsenek igazán iskolák. Nem hiszek ezekben az osztályozásokban. Ha oroszokkal azonosítanak, annak örülök, mert szenvedélyesen szeretem az orosz kultúrát, mindent, nem csak a zenét. A szívemben orosz vagyok, még ha emigráltam is a Szovjetunióból. Az oroszokban hatalmas energia van.
MN: Ön nemcsak coach, hanem hegedűművész is.
EW: Nem különítem el a tevékenységeimet, az üzletet, a hangszertanácsadást, a hegedűjátékot és a tanítást. Fesztivált is rendezek egy Párizs melletti kastélyban, és ha van kedvem, szervezek magamnak koncertet.
MN: Luxuséletnek hangzik.
EW: Az.
MN: Ön ma a Stradivari Society európai igazgatója. Hogyan lett Stradivari-szakértő?
EW: Egy gazdag német hegedűgyűjtő lányait tanítottam. Nagyon elfoglalt volt, megkért, hogy építsem föl a gyűjteményét, és meg volt elégedve a munkámmal. Azután egyik kapcsolat adódott a másikból, egyre több tapasztalatot szereztem. Valójában kevés dologhoz értek: megállapítani egy hegedű értékét, közvetíteni az eladásban, és tanítani, segíteni a tehetséges hegedűsöket. Nem értek máshoz, az élethez, a geopolitikához, semmihez.
MN: A Stradivarikkal kapcsolatban azt mondta, a „tulajdonosváltásban segít”. Fordítsuk le: vesz és elad értékes hangszereket?
EW: Igen, és ezzel sok pénzt keresek, erre is büszke vagyok.
MN: Az előadáson többször elhangzott egy kérdés, de nem igazán kaptunk rá választ: mi teszi a Stradivarikat – és a többi nagyszerű régi hegedűt, az Amatikat, Guarneriket – naggyá?
EW: Ön mit érzett ma, amikor hallotta a Stradivarikat?
MN: Teltnek és melegnek hallottam őket.
EW: Ez nekem fontosabb, mint a zenetörténészek és a tudósok véleménye. A közönség a legfontosabb, mert nekik szól a zene. Mik a legkellemesebb, legmagasabb színvonalú hangzások? Azok, amelyek nem hangosak, hanem szépek. Amelyek varázslatos világot teremtenek – nem álmot, hanem varázslatot. Volt egy mester, egy kézműves Cremonában, aki a fából hihetetlen dolgot rakott össze. Egyfajta különleges képességet tett a hegedű architektúrájába, úgy, hogy lehetetlen elmagyarázni, mi benne a zseniális. Ha el lehetne mondani, meg lehetne magyarázni, akkor már nem lenne zseniális.
MN: Ön tehát nem tudja, milyen fából, milyen módszerrel, milyen eljárásokkal dolgozott Stradivari?
EW: Sok mindent lehet erről tudni. Japán, francia, német tudósok minden áldott nap azon igyekeznek, hogy kitalálják, mi teszi zseniálissá Stradivarit. Ők egyszerűen ostobák – ezt nyugodtan megírhatja így. Nem akarom őket megsérteni, csinálják csak, sok szerencsét! Ezer évig lehet elemezni Leonardót, Bachot – és akkor mi van? Meg lehet tudni érdekes dolgokat, de nem jutunk közelebb a zsenihez. Olyan, mintha egy testről akarnánk pontosan megállapítani, hogy miért szép. A kérdés tehát egyszerű: hiszünk-e a zsenik felsőbbrendűségében? Ha Stradivari gyönyörű, meleg hangot tudott produkálni a hangszereivel, akkor az emberiség legjobbjaihoz tartozik, és kész.
MN: Mégis, tudna valami szigorúan technikai dolgot mondani? Miről van szó? A fáról? A kidolgozásról, a szárításról, a lakkról, a hajlásszögről…?
EW: Persze, sokat tudok a formáról. Amin egyébként Stradivari hosszú karrierje során változtatott is. Stradivari vizionárius volt – folyton kísérletezett, javított, mert egyre jobb hangzást akart produkálni. A jövőt akarta előkészíteni. Nem vagyok lusta, rengeteget dolgozom, olvasok, kutatok. De nem akarok túl sokat tudni. Az akár veszélyes is lehet: az emberből hamar politikus lesz, és az nem szeretnék lenni. Mi csak nagykövetek lehetünk. Sokkal inkább arról igyekszem többet tudni, hogyan lehet a repertoárhoz illő módon játszani.
MN: Melyik a hangszer legfontosabb része?
EW: A test. A test hajlása a legfontosabb – ez a Stradivarinál gyönyörűen fokozatos, nagyon enyhén ívelt. A csiga is fontos, azt általában megtartják. A nyak legtöbbször már nem eredeti, de az nem baj.
MN: Az ember azt hinné, a húroknak kulcsszerepük van, hiszen végül is azok produkálják a hangot. Ezek persze elhasználódnak, cserélni kell őket. Hogy bírja egy ilyen könnyű test (a Stradivarik könnyebbek a mai hegedűknél) az újfajta húrok feszítőerejét?
EW: A test bírja a mai húrokat. A mai Stradivarikon már sosincs bélhúr. De én egyébként sem állok a bélhúr pártján, nem engem kell a régizene-játszásról kérdezni, mert nem szeretem. De nekik nem is kell akkora hang, amit a mai húrok produkálnak.
MN: Lehet-e másolni a Stradivarikat? Nem csalásért, hanem a hangzás reprodukálásáért.
EW: Ezen dolgoznak a japán, francia, német okosok. Félévenként előhoznak valami ilyesmit, de ezt nem kommentálnám. Megint csak: sok szerencsét!
MN: Ön pusztán hallás után fel tudna ismerni egy Amatit, egy Guarneri del Gesùt és egy Stradivarit?
EW: A Stradivari és a Gesù között azonnal hallanám a különbséget. Egyébként tanulmányoznom kellene a hegedűket.
MN: Tud magyarokról, akik sokáig játszottak Stradivarin?
EW: Vecsey Ferenc többek közt azon is játszott, ma pedig két magyarnak van, Barátinak és Lendvaynak. A magyar hegedűiskola egyébként meghatározó volt Európában: Auer Lipót Szentpéterváron, Flesch Károly Berlinben volt nagy hatással, Szigeti Józsefről nem is beszélve, Hubay pedig itthon. Ez az energia még mindig itt van.
| Biztonság és üzlet Mára nagyjából hatszáz Stradivari hegedű maradt fenn. Ebből körülbelül egy-kétszázat tekintenek topminőségűnek. Érintetlen állapotú Stradivarin ma senki nem játszik, mert az évszázadok során természetesen számos alkalommal kellett őket javítani – ami sajnos nem mindig javulást eredményezett. Örömteli fejlemény, hogy egyre több értékes régi hangszer van olyan, például alapítványi tulajdonban, ahol az az ambíció érvényesül, hogy játsszanak is rajta – azaz kölcsönadják kiváló művészeknek. Persze sok van elérhetetlen magántulajdonban vagy múzeumi tárlókban is, valójában használatlanul. E hangszerek biztosítása rendkívül drága és bonyolult, összesen négy biztosító vállalkozik erre a világon. Csak kettő a rengeteg kikötésből: háromnál több Stradivari nem lehet egy repülőn, és háborús vagy veszélyes zónákba sem lehet utazni velük. A biztosítási feltételek olyan szigorúak, hogy érdemes betartani őket – ritkák is a káresetek, de még a lopás is. A legrosszabb, mint hallottuk, ha a tolvaj nem tudja, milyen értékes hangszert lopott – ha tudja, inkább lemond róla, hiszen a zsákmányt úgysem tudja értékén eladni. A Stradivari-bemutatón nyomatékosan megkérték a közönséget, hogy biztonsági és üzleti okokból ne fényképezzék a hangszereket. A végén ritka élményben és játékban lehetett részünk. Baráti Kristóf takarásban eljátszotta mindhárom hangszeren ugyanannak a műnek egy rövid részletét, a közönség pedig szavazott, melyik hangszer tetszett a legjobban. Barátié nyert, Kirill Truszovéra kicsit kevesebben szavaztak, Wulfsoné a harmadik lett… Szokás egyébként régi és modern hangszereket is megversenyeztetni művészek és szakértők előtt – és nemegyszer a modern győz. Vagy inkább mi mindannyian. |
| Aki a zseni mögé szeretne nézni Nagyváry Józsefet is izgatja, miben áll a Stradivarik nagyszerűsége. A Texasban élő, magyar származású, 82 éves biokémikus nagy fáradsággal megszerzett két fadarabot egy-egy javítás alatt álló Stradivariból, és tüzetes vizsgálatnak vetette alá őket. Két fadarabból azonban hatszáz hegedűre releváns tanulságokat levonni igen kétséges. A tudós – joggal – kesereg, hogy nehéz az efféléhez hozzájutni, hiszen a tulajdonosok – joggal – nem engedik bárkinek, hogy a hangszerüket vizsgálgassák, a javítók pedig – szintén joggal – féltve őrzik nagy értékű titkaikat, amelyekre a javítások során minden bizonnyal rájöhettek. Két dolgot Nagyváry meg tudott állapítani: hogy a hegedűk alpesi lucfenyőből készültek, és hogy boraxszal voltak kezelve a szú és egyéb kártevők ellen, s ez egyes kötéseket is megváltoztatott az anyagban. Azt Nagyváry is elismeri, hogy ezeknél a hangszereknél nagyon fontos a „spirituális” elem: az ilyen nagy múltú hegedű, amelyen sokan játszottak, inspirálja a művészeket. Nagyváryn kívül is sokan próbálkoznak a legendás hangszerek titkainak kifürkészésével. Néhány évente rendszeresen meg is jelenik egy-egy hír, miszerint megvan a titok. A lényeg azonban sosincs meg, és ez jobb is így. |
