Magyar Narancs: Tegnap az Arénában lépett fel annak alkalmából, hogy húsz év után újra összeállt a Geszti Péter nevével fémjelzett Jazz+Az. Jól érezte magát?
Dés László: Nagyon. Élveztem a próbákat és a koncertet is. Külön örömet okozott, hogy két fúvós kivételével ugyanazok a muzsikusok játszottak, akik húsz évvel ezelőtt.
MN: Zeneszerzőként, közreműködőként mennyi munkája volt a produkcióban?
DL: A kották jelentős része nem volt meg, és a különböző groove-ok, effektek nagy részét is össze kellett szedni, hogy valamiképp rekonstruálni lehessen a húsz évvel ezelőtti állapotokat. Ebben Barbinek Gábor, a kiváló harsonás, Erdélyi Péter, a zenekar zongoristája, és Dorozsmai Péter hangmérnök volt a segítségemre. Emiatt a munka hónapokkal a koncert előtt elkezdődött, az utolsó héten pedig volt egy intenzív próbaidőszak is.
MN: Érdemes ennyi munkát áldozni az ilyen egyszeri produkcióra?
DL: Nem akarok nagy szavakat használni, de ha azt kellene mérlegelni, hogy mi éri meg és mi nem, akkor talán hozzá sem kezdtem volna. Nem a Jazz+Azhoz, hanem a zenéléshez, a szaxofonozáshoz. Egyébként nyáron lesz még pár fellépésünk.
| ||
MN: Kiállták ezek a dalok az idők próbáját?
DL: Ha az az idő próbája, hogy eljön a közönség, akkor nem rossz arány, hogy 15 ezren voltak az Arénában, és végigénekelték az összes dalt. Még azokat is, amelyek nem voltak akkora slágerek.
MN: Geszti Péterrel húsz éve csináltunk egy interjút, akkor azt mondta, hogy az egész úgy kezdődött, hogy szeretett volna önnel egy zenekarban fellépni, és úgy adódott, hogy ez egy film keretén belül történhetett meg. Tényleg így történt?
DL: Az első közös munkánk Péterrel
A dzsungel könyve volt, amelyet 1996 elején mutattak be a Pesti Színházban, és hatalmas siker lett. Utána összedugtuk a fejünket, hogy valami mást is csinálhatnánk. Nekem egy zenés film hiányzott, ő pedig egy olyan zenekart szeretett volna, amelynek én is a tagja, zeneszerzője vagyok. A kettőt úgy hoztuk közös nevezőre, hogy akkor legyen egy film, amelyben szerepet játszik egy zenekar. Így készült el a Kalózok, amelyet ugyan több mint 200 ezer ember látott, mégis megbukott. Az a film egy „baleset” volt; kellett a Jazz+Az megalakulásához, de talán nem véletlen, hogy mára elfelejtették.
MN: Nem érte kritika akkor a jazzvilág részéről, hogy eladta a lelkét az ördögnek?
DL: Azt már korábban is mondták, sőt 1974 óta mást sem hallok. Akkor azért mondták, mert felléptem az LGT-vel, később azért, mert a Szerelem első vérig című film betétdala nagy sláger lett. Viszont ugyanekkor adtuk ki a Dimenzió együttes legjobb lemezét az Avec Plaisirt, közvetlenül ezután alapítottam meg a Trio Stendhalt. Ezt a kettősséget a kritikusok sem szeretik. Azt szeretik, ha valaki egyértelműen beazonosítható. Én viszont sok műfajú pali vagyok, amit sokan nem szeretnek, nem értenek. De nem kell ezzel foglalkozni.
MN: Tavaly a Free Sounds nevű formációjának jelent meg az első lemeze. Előtte mikor adott ki jazzalbumot?
DL: Nagyon régen, 2006-ban jelent meg jazzlemezem, a Contemporary Gregorian a Balázs Elemér Quartettel. A Free Sounds előzményének azt mondhatnám, hogy közben írókkal kezdtem fellépni, és izgalmas irodalmi szövegek felolvasására improvizálni mindenféle kötöttség nélkül. Hasonló történt most is, még ha nem is volt ihlető szöveg. Bementünk a stúdióba, két napig zenéltünk, amit rögzítettünk. Majd meghallgattuk az egészet, és kiválasztottuk azt a tizenvalahány tracket, amelyek a lemezen is hallhatók. Fenyvesi Márton gitározik, Lukács Miklós cimbalmozik, András fiam pedig ütőhangszereken játszik.
MN: A felvétel előtt még a hangnemet sem beszélték meg?
DL: Semmilyen megkötés nem volt. Csak azt beszéltük meg, hogy ki kezdi a soron következő „darabot”. Aztán ez az óramutató járása szerint folytatódott, így már ezt sem kellett egyeztetni. De olyan is volt, hogy egyszerre kezdtünk. Ez egy hihetetlenül izgalmas játék, akkor működik, ha maximálisan tudunk egymásra figyelni.
| ||
Teljes koncentrációt igényel, hiszen minden ott és abban a pillanatban születik, amikor játsszuk, és egy különös zenei csoportdinamika működteti az egészet. Zenélés közben alakul ki, hogy éppen ki a szólista, kinek mi a helye a kialakuló felépítményben, szerkezetben. Érdekes, hogy majdnem minden esetben kialakul egy forma, egy szerkezet, egy értelmes dialógus. Visszahallgatva magunk is rácsodálkozunk, hogy egyes darabok – nem mindegyik – olyanok, mintha megírtuk volna őket.
MN: Később sem nyúltak a felvételekhez?
DL: Nem. Sőt, amikor tartottunk egy lemezbemutatót az Óbudai Társaskörben, akkor újra a nulláról kezdtük, vagyis a közönség teljesen mást hallhatott, mint ami a lemezen van. Hiszen ez a zenekar koncepciójának a lényege, nincsenek témák, szerkezetek, csak szabad improvizációk az első hangtól az utolsóig. Éppen ezért tervezünk egy élő lemezfelvételt is, mert színpadon, közönség előtt teljesen másképpen játszunk, mint a stúdióban.
MN: Az improvizáció öröme miatt vállal fellépéseket Random Tripben is?
DL: Noha ott sokszor még azt sem tudom, hogy majd kivel lépek fel, nem ugyanarról van szó. A Free Soundsban a ritmus, a harmóniák állandóan változnak, és a legváratlanabb zenei fordulatokra lehet számítani, azaz kiszámíthatatlan, ezzel szemben a Random Tripben improvizált groove-ok vannak, és a feszes ritmusok kialakulása a döntő. Lényegében tánczene.
De az attitűd hasonló: a ritmus, a lüktetés menet közben alakul ki, a szólisták a színpad szélén állnak, és ha van valami „hozzáfűznivalójuk”, akkor bemennek és eljátszszák. Azt élvezem ebben, hogy fiatalokkal lehetek, és egy teljesen másfajta zenei gondolkodásba csöppenek bele. Nagyon nagy energiák szabadulnak fel a koncerteken, és a közönség minden alkalommal szenvedélyesen reagál a játékunkra.
MN: A Free Sounds tagjai is fiatalok. Tudatos döntés, hogy ha jazzt játszik, kizárólag fiatalokkal zenél?
DL: Igen, mert sokkal nyitottabbak. Egy érett jazz-zenésznek kialakult világa van, és nagyon nehezen mozdul el onnan. Ezért van, hogy ha összeáll valami all stars jazzbanda, abból új zenei nyelv nem nagyon születik, inkább azt játsszák, ami annak idején bejött nekik, és jól ment, amire rááll a kezük. Emlékszem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években öröm volt hallgatni Dizzy Gillespie-t és a hozzá hasonló nagy öregeket, de akkor már rég más volt a jazz nyelve.
Abban bízom, hogy a fiataloknak köszönhetően talán az én gondolkodásom és hozzáállásom is folyamatosan változik. Például Fenyvesi Márton gitárjátéka teljesen új utakat, új lehetőségeket mutat a számomra is. És végtelenül inspiráló Lukács Miki kortárs ízű, improvizatív cimbalomjátéka és Dés Andris nem szokványosan összeállított ütőhangszerekből álló dobszettjének hangzása, ritmusjátéka.
MN: Ennek tükrében hogyan értékeli a saját fiatalkori munkásságát? A Dimenziót, a Supergroupot…
DL: Nagy szavakkal azt mondhatnám, hogy az ember a saját hangját szeretné megtalálni, és az említett időszak erről szólt. Azt hiszem, hogy én csak a nyolcvanas évek végén, a már említett Avec Plaisir című lemezen, illetve később, a Trio Stendhalban találtam meg ezt a zenei nyelvet; amikor okkal érezhettem, hogy amit játszom, nem coltrane-os, nem Gato Barbieri-s, hanem a saját hangom. Ez egy igen hosszan tartó folyamat volt, és ugyan a régebbi zenekaraim mind fontos állomások, de azért későbbről számítom az érett jazz-zenész létemet.
MN: Korábban azt nyilatkozta, az volt a „mázlija”, hogy a lemezgyárból Erdős Péter és Bors Jenő látott önben fantáziát. Miért?
DS: Miután a hetvenes években Gonda Jánost kirakták a rádióból, egy Kiss Imre nevű exbelügyes lett a jazzfelelős, egy minidiktátor, akinek szokása volt, hogy megalázza a zenészeket. Én ezt nem tűrtem, és ezzel el is vágtam magam, mert végeredményben kitiltott a rádióból, miközben a jazzfelvételek nagy része ott készült, mert lemezeket csak ritkán adtak ki. E ritka kivételek közé tartozott Babos Gyula együttese, a Saturnus. Egyszer Erdős Péter azzal hívta fel Babost, hogy lesz egy Neoton Família-koncert, és hogy legyenek ők az előzenekar.
Nem vállalták. Azt nem tudom, hogy Erdősnek ki ajánlott bennünket, de így került képbe a Dimenzió, mi meg úgy voltunk vele, hogy menjünk, legfeljebb kifütyülnek bennünket. De nem fütyültek ki, sőt sikerünk is volt, legalábbis megtapsoltak. Utána pedig Erdős behívott, és miután azt mondta: „nagyon impozáns, ahogy állsz a színpadon a szaxofonnal”, lemezszerződést ajánlott. Mindez 1981-ben történt, valóban csak a szerencsés véletleneknek köszönhetően. Ráadásul ezután már a rádióban is játszottak más szerkesztőségek, ugyanis a lemez miatt már nem voltam kiszolgáltatva a Kiss Imre-féle jazzosztálynak.
MN: Fiával, Dés Andrással elég sokat dolgozik együtt. Soha nem volt önök között afféle „nemzedéki ellentét”?
DL: Korábban kerültük a közös játékot. Nem volt ez megbeszélve, de mindketten úgy gondoltuk, hogy jobb, ha András saját jogon szerzi meg a belépést a zene világába. Igaz, hogy a Jazz+Azban játszott, de ezenkívül nem zenéltünk együtt. Ami egyébként teljesen érthető volt az ő részéről, mivel, mint minden olyan művészgyerek, aki maga is művész lesz, valahogy identifikálni akarja magát. Persze ez a mi esetünkben nem volt annyira nehéz, mivel én szaxofonozom, ő pedig ütőhangszereken játszik.
| ||
De aztán ő törte meg a jeget, amikor a Kaltenecker Zsolttal közös triójukba meghívtak vendégzenésznek. Ugyanez megtörtént akkor is, amikor a Balázs Elemér Groupban játszott. De akkor én már úgy mentem, hogy ezek nagyon jó, friss, fiatal zenekarok voltak remek zenészekkel, amelyekben Andris is mint jó nevű jazzmuzsikus vett részt. A mostani közös munkáinkra pedig azt mondanám, hogy két egyenrangú zenész játszik együtt.
MN: András egyszer azt mondta, hogy a nagyapja révén ismerkedett meg a zenével.
DL: Az kétségtelen, hogy amikor kicsi volt, elég sokat volt apámmal, és végeredményben ugyanaz ismétlődött meg, ami velem. Kiskoromban engem is leültetett a lemezjátszóhoz, és Mendelssohnt, Csajkovszkijt meg más romantikusokat hallgattunk, mert azt szerette. Andrással ugyanez történt, de a repertoár bővült, apám ekkor már odafigyelt arra, hogy olyan, egy gyereknek is érdekes, könnyen elmesélhető zenéket is mutasson, mint a Péter és a farkas vagy a Háry János. Kétségtelen, hogy ezek a fiamban nagyon mélyen megmaradtak.
MN: A szülei nem zenéltek?
DL: Nem. Az egész nagycsaládban én voltam az első, akiből zenész lett. Andris folytatja a sort, és egy-két unokámnál is van sansz arra, hogy ezt a pályát választják.
MN: Decemberben Prima Primissima díjat kapott. Nem támadták ezért?
DL: Volt olyan szélsőjobboldali portál, ahol felháborodottan kikérték maguknak, hogy én hogy lehetek jelölve egy ilyen díjra. És ennek megfelelően hordták rám, a családomra és a szüleimre a mocskot. Mint kiderült, ez egy kormányközeli portál, addig ezt nem is tudtam, olyan elborzasztó a hangneme.
MN: Nem érzi, hogy a díj azt a hamis látszatot sugallja, hogy bizonyos esetekben teljes az összhang a jobb- és a baloldal között? Mintha ki lenne dekázva, hogy kiket jelölnek.
DL: Lehet így is nézni, de ha azt veszem alapul, hogy már olyanok kapták meg a díjat, mint Esterházy Péter, Eötvös Péter, Krasznahorkai László, vagy az ideiek közül Tóth Ildikó, Bachman Gábor, Bak Imre, akkor olyan kiváló művészeket említek, akik kikezdhetetlenek. Ezért is gondolom azt, hogy ilyen közegben egyáltalán nem rossz dolog átvenni egy díjat.
MN: Meglepte, hogy önt választották?
DL: Nagyon. Mert igaz ugyan, hogy már sok-sok éve hívnak fel magánszemélyek, civil szervezetek, hogy jelölhetnek-e, de soha nem gondoltam volna még azt sem, hogy a három közé bejutok. Most annyi különbség volt, hogy egy korábbi Prima Primissima díjas keresett meg azzal, hogy jelölhet-e, de neki is azt mondtam: megtisztelő, hogy miattam fut egy felesleges kört. Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor azzal hívtak föl, hogy a három jelölt közé kerültem, azon pedig végképp, amikor én kaptam a Prima Primissimát. Annyira nem gondoltam, hogy az átadóra nem is készültem semmilyen beszéddel.
MN: Megkapta tavaly az Artisjus-életdíjat, és nagy meglepetésre a Story magazin díját is.
DL: Az Artisjus szakmai elismerés, és ez igazán megtisztelő. A Story magazin esetében Geszti Péter hívott, hogy a kuratórium javasolt a díjra, elfogadom-e. Természetesen elfogadtam, és örültem is neki, mert ugyan egy számomra idegen közegben, de mégis olyan kiváló művészemberekkel vehettem át a díjat, mint Ónodi Eszter, Keresztes Tamás vagy Szamosi Zsófia, és így végre ebben a világban is volt olyan öt perc, ami nem a celebekről szólt.
MN: Igaz, hogy operát készül írni Petőfiről?
DL: Igaz, de még nagyon az elején tartunk, nem állt össze a történet.
MN: 2018-ban, 64 évesen adta ki az első olyan szólólemezét, amelyen énekel, de már a mostani koncertsorozatának a beharangozójában is vadonatúj dalokat ígér. Új lemez is készül?
DL: Igen, már az előző turnémon is bevált az a módszer, hogy menet közben írok új dalokat, amelyeket beépítünk a repertoárba, és az így a turné során is folyamatosan változik, megújul. Ráadásul mire stúdióba megyünk felvenni az új anyagot, már ki vannak próbálva élőben a dalok, és mindenkinek ott van a kezében. Bízom benne, hogy ismét összeáll egy lemezre való dal. De ahogy az előző esetében, úgy most sem jelöltem ki határidőt.
MN: Mi vagyunk a grund – ez volt a 2018-as koncertjének címe, amellyel A Pál utcai fiúk musical egyik dalát idézte. Akkor azt mondta lapunknak, hogy azért választotta ezt a címet, mert ez azt jelenti, hogy „összefogással, toleranciával, egymás megértésével, netán szolidaritással, sokkal többre lehet jutni, mint azzal az őrületes gyűlölködő halmazzal, ami most van”. Javult azóta a helyzet? Mert akkor azt is mondta, hogy „repedezik az egész”.
DL: Sajnos nem mentek jobb irányba a dolgok, sőt annak ellenére rosszabb irányba mennek, hogy tényleg váratlanul nyert valamit az ellenzék az önkormányzati választásokkal. De úgy tűnik, hogy ez még inkább felkorbácsolta az indulatokat, és új lendületet adott a kormánypártnak a folyamatos őrjöngésre, és minden bizonnyal ott fognak kicseszni az ellenzéki vezetésű településekkel, ahol tudnak. Ugyanez vonatkozik az ún. kultúrharcra is, ami úgy hülyeség, ahogy van, mert a harchoz két fél kell, itt meg csak ők harcolnak.
Mi meg dolgozni, alkotni szeretnénk. Amúgy képtelen, abszurd sületlenség, ha azt gondolják, hogy hatalmi úton le lehet cserélni egy létező kultúrát. Nem lehet lecserélni, legfeljebb tönkretenni, és sajnos most úgy tűnik, hogy a legjobb úton haladnak a rombolásban.
(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. január 23-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
