Noha 1993-ban, népszerűsége abszolút csúcsán tízezres telt ház várta Budapesten, sosem éreztem úgy, hogy az Aerosmith különösebben fontos zenekara volna a magyaroknak. Boston rémeit persze egész Európában alacsonyabbra árazták némiképp: ahogy a Van Halen és a Kiss, úgy Steven Tyler és Joe Perry zenekara is csak az USA-ban tudott nemzeti üggyé válni, olyan jelenséggé, amely egy egész generáció meghatározó élményeként kerülhetett be a krónikákba. A hetvenes évek közepén ők voltak Amerikában a rock and roll definitív arcai - s bár egyesek szerint az Aerosmith a szegény ember Rolling Stonesa volna, valójában inkább a Jagger-Richards-recept továbbfűszerezéséről volt szó: a zenekar süvölvényéveit szexisebb riffek, izgalmasabb tempók, még nagyobb száj, még több nő és méretesebb drogfelhők jellemezték - egészen a 80-as évek elején bekövetkezett átmeneti széthullásig. Az érem másik oldalán ugyanakkor az elmúlt húsz év látható, amikor tényleg mindent megtettek azért, hogy még véletlenül se a vad és a veszélyes jelzők jussanak az ember eszébe a zenekarnév hallatán.
A 2004-es feldolgozásanyagot nem számolva 11 éves albumszünet után kiadott új lemez sem a gorombább évek megidézéséről szól. A diadalmas visszatérést produkáló Kiss-szel ellentétben az Aerosmith nem a 70-es évekig ásott vissza ihletért: akárcsak az utóbbi két évtizedben bármikor, most is a 89-es megaalbum, a közérthető fogalmazást a fergeteges pimaszsággal sikeresen pároztató Pump volt az iránytű az új dalokhoz vezető út során, de a régi nagy dobást ezúttal sem sikerült megismételni. Az Aerosmith 60 feletti tagságából nem veszett ki a lendület, és még Tyler kivételes hangja is nagyjából a régi, de a zenekarnak, úgy tűnik, végképp lemoshatatlan jellemzője lett a megfelelési kényszer. Hiába indul a lemez a jellegzetesen hanyag Perry-riffekkel egész ígéretesen, ha már a harmadik dalon hallatszik, hogy tervezőasztalon vonalzózták heteken át, hogy (műanyag hangzásával, kaptafarefrénjével) megfeleljen a kortárs amerikai rádiórock minden követelményének, és ha a lemezre hat darab balladát is felpréseltettek az egykor öntörvényű művészekkel. A lassúk többségét a nagyipar profijaival írták - szerepet kapott például az I Don't Wanna Miss A Thing című csöpögőst szerző Diane Warren is, de mégsem ő jegyzi a legkibírhatatlanabb számot, hanem a 80-as évek rágógumi-varázslója, Desmond Child, aki az ultranyálas Another Last Goodbye-jal teszi ki a pontot a hosszadalmas menet végén.
Ezt megbocsátani csak akkor volna könnyű, ha a Legendary Child mellett volna még három-négy maradandónak tetsző zakatolás a lemezen, de a Music From... cukormentes részéről sem állítható sokkal több annál, hogy korrekt és felejthető.
Sony, 2012
