Fotó: Richmond Lam
A kanadai duó bő fél évtizeddel ezelőtti felbukkanása után villámgyorsan vált kultbandává és viszonyítási ponttá. A romlott remeteimázsban utazó Ethan Kath zeneművész és Alice Glass, a hol elfúlón suttogó, hol éteri tónusban zengedező vagy éppen boszorkányként visító énekesnő két, nyugodtan mondhatjuk, kortárs klasszikus albumot tett le az asztalra, miközben valódi, extremitást és eksztázist ígérő koncertattrakciókat kínáltak (sokszor már az is csalódást keltett, ha Alice elmulasztotta a tömeg tenyerén hordoztatni magát). Depressziós szintipopbandák és gothic/new wave zenekarok hagyatékából, indusztriálörökségből és szándékoltan primitivista lo-fi, chiptune eszközökből rakták össze a varázslatot, néha már-már dreampoposan tiszta hangulatokat marattak savval, vagy nyírtak körbe flexszel.
A CC most megjelent, harmadik albumán - bevált metódusainak finomításával és a hangsúlyok jelentős áthelyezésével - egy sokkal szubtilisabb, ugyanakkor tömörebb, egységesebb zeneanyagot hozott a világra. Azt már régen lehetett tudni, hogy a két kanadai Varsóban (!) vette fel a lemez anyagát, s hogy Kath a korábbi digitális kütyüit analóg szintikre cserélte - ami kissé meglepő egy korábban a 8 bites hangzást favorizáló kompániától. De a dolog működik, s a szomorkás, néha tényleg a 77-es Bowie-Eno-lemez, a Low tónusait (Warszawa, ugye...) idéző hangulatok és a látszólag euforikus momentumok egyaránt emfatikusak és jól kidolgozottak. Glass kisasszony hangjával pedig megtörténik minden, ami ilyenkor szokott - leszámítva, hogy most szinte teljesen hiányoznak a sikoltozós betétek, ahogy az egy darab Insulint leszámítva az elidegenítő hatású, nehézipari reszelések is. Inkább a szomorú bensőségesség válik hangsúlyossá - s ez még az olyan, már-már trance-es himnuszokon is átüt, mint a Sad Eyes vagy a Transgender. De a Kerosene, a Wrath Of God, a Pale Flesh, a Mercenary vagy még inkább a Violent Youth elégikus, széteffektezett szintipopja ha lehet, még tisztábban mutatja a fő szabásmintát. És még soha olyan csilingelőn szép, egyszerre melengető és borzongató, lassan hömpölygő (s közben zavarba ejtő, felkavaró szövegű) álomdarabot nem írtak, mint a lemezt záró Child I Will Hurt You.
Fiction, 2012
