1991-es debütlemeze még összecsengett az akkoriban beérkező független rockkal, a 98-as Is This Desire? pedig korának elektronikus törekvéseivel találkozott, az életmű egésze azonban egyértelműen Captain Beefheart, John Lee Hooker és Howlin’ Wolf (még a gyerekkora vidéki idilljében megismert) blueszenéjével ápol időben távoli, ám végig vállalt rokonságot. Annak ellenére azonban, hogy nem lett Bowie hatású újító, a maga világán belül lemezről lemezre képes volt annyira megújulni, hogy még a 2000-es évekbeli, relatíve gyengébb lemezei is nagyon erősek maradtak.
2011-ben aztán önvizsgáló és önmarcangoló időszaka után szélesebbre nyitotta a perspektívát: az autoharpon megírt, historizáló Let England Shake főleg az első világháború viszontagságait tárgyalta, s a most megérkező The Hope Six Demolition Project ismeretében bátran elmondhatjuk, hogy öt évvel ezelőtt a korai időszakkal egyenértékű, második csúcsidőszaka indult meg PJ Harveynak. Pedig nem problémamentes a lemez: a kulturális utalásokkal teletűzdelt Let England Shake után olyan, mintha a művésznő most csupán bulvárlapok főcímeiből rakta volna össze a szövegeket. A Community of Hope konkrétan egy taxiúton hallottakból született, amikor bejárták Washington valamelyik rosszabb kerületét. Vagy ott a lemezt záró Dollar Dollar, ami meg egy afgán élmény: a többsávos autóút közepén ment oda hozzájuk egy gyerek kéregetni, ők meg a forgalom sodrásával továbbhaladtak; máskor pusztán statisztikává lett halálozási adatokat kapunk a nagyvilágból. Washington polgármesterétől kezdve a zenekritikusokig sokan vádolták ezért demagógiával és katasztrófaturizmussal Harveyt, aki viszont nem ad interjúkat, így meglehetősen nehéz ennek az új perspektívának az értelmezése. Annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy miként PJ Harvey nézte az afgán gyereket az ablaküvegen keresztül, úgy a rajongóknak is lehetőségük volt a stúdió ablakán keresztül belekukkantaniuk a lemez munkálataiba Angliában, úgyhogy az album talán egyfajta áthidalhatatlan distanciáról próbál beszélni.
Ami viszont egyértelmű, hogy PJ Harvey az évtizedek óta jól bevált munkatársaival zeneileg az egyik legerősebb lemezét készítette most el. A Ministry of Defence mocsári riffjeit ellenpontozó, elégikus vokáljai, a Near The Memorials of Vietnam and Lincoln szürreális indulója, az Orange Monkey emelkedett kórusa, a Ministry of Social Affairs free-jazzes szaxiszólója, vagy akár a történelem által elnyelt gyerekeknek dedikált Wheel napjaink kérdéseit feszegetve viszik tovább az előző lemez hangulatát, de visszanyúlnak az életmű korábbi szakaszaihoz is. Mindezt olyan mellbevágó hangszereléssel és annyira hatásos énekkel, hogy attól legalább kétszámonként komolyan kiráz a hideg.
Universal, 2016
