mi a kotta?

Még a Jóistennel is

  • mi a kotta
  • 2015. november 29.

Zene

„Ha már nem lehetek Rameau, akkor legszívesebben Mondonville lennék.” Ezzel a becses elismerő mondattal méltatta Rameau ifjabb pályatársát, Jean-Joseph Cassanéa de Mondonville-t (képünk mutatja) egy korabeli zeneszerző-csemete, bizonyos Daquin. Az arisztokrata származású Mondonville, aki pályafutása javát Madame Pompadour pártfogoltjaként futotta be XV. Lajos udvarában, remek hegedűs volt és sikeres operákat is komponált, ám ma elsősorban csodálatos motettái révén ismerik – már akik ismerik. A magyar közönségnek például még nem­igen volt módja rá, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Mondonville munkásságával, s igazán nem meglepő, hogy most éppen Vashegyi Györgynek köszönhetjük a felfedeztető érdemű koncertet, melyen a szerző négy nagy motettája magyarországi bemutató gyanánt hangzik majd fel: a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar, valamint válogatott külhoni énekes szólisták előadásában (Nemzeti Hangversenyterem, november 3., fél nyolc).

De profundis – ez lesz a fenti koncert címe, s az elkövetkező napok más hangversenyein is főszerephez jut majd a szakrális zene, s azon belül is a rekviem műfaja, ahogy ez az évnek ebben a szakában mindig is lenni szokott. Mindenekelőtt Giuseppe Verdi idevágó remekműve vár reánk, jóllehet, a mester, aki Rossini halálára egy részletet már évekkel korábban megkomponált majdani Requiemjéből, utóbb szokása szerint vonakodóra fogta, s kérette magát. „Az Ön megjegyzései csaknem elültették bennem a vágyat, hogy egy későbbi időpontban teljes egészében megkomponáljam a gyászmisét, különösen, mivel ha egy kicsit jobban kidolgoznám az anyagot, úgy érezném, hogy szinte már meg is írtam a Requiemet és a Dies Iraet, amelyre van is egy visszautalás a Liberában… De ne aggódjék! Ez a kísértés is el fog múlni, mint annyi más. Oly sok rekviem van már, semmi értelme még eggyel szaporítani a számukat.”

A végül azért mégiscsak elkészült Verdi-mű szombaton a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar estjén hangzik majd fel: Antal Mátyás irányítása alatt, s többek között Kolonits Klára és Kováts Kolos szólójával (Nemzeti Hangversenyterem, október 31., fél nyolc). Hétfőn és kedden azután Halász Péter fogja levezényelni ugyanezt a rekviemet, a Filharmóniai Társaság Zenekarának élén, s közben olyan világhírű vendégénekesekkel együttműködve, mint Komlósi Ildikó vagy a tavaly után újra Budapestre látogató Anja Kampe (operaház, november 2., ill. Erkel Színház, november 3., fél nyolc). S lesz még egy Liszt-Requiem a Honvéd Énekkarral (MTA díszterme, október 30., hét óra), valamint egy cseh nyelvű Requiem a Magyar Rádió Együttesei és több cseh vendégművész előadásában, mert hiszen „Dvořák még a Jóistennel is csehül társalog” (Nemzeti Hangversenyterem, november 2., fél nyolc).

S végezetül újra fővárosunk és közelebbről a Concerto Budapest vendége lesz a nagyszerű orosz zongoraművész, Jevgenyij Koroljov, aki két hangversenyen is játszik majd Bachot és Beethovent Keller Andrással és együttesével (Zeneakadémia, október 31. és november 2., fél nyolc).

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)