Sűrű ütésváltás már az elején: a két rendőr, kiknek történetét az elkövetkező bő két órában követni fogjuk, először egy nagyobb szabású utcai csetepaté (tengerészek kontra fakabátok) alkalmával vívják ki egymás nagyrabecsülését, majd pedig már, a zavargások után nem sokkal, a ringben. Minthogy a magunk óvatlan módján noirba léptünk, a narrátor szerepeltetése törvényileg kötelező: kettejük közül a kölyökképűbb beszéli alá a történetet, ő az, aki a noirhősök fáradt hangján eligazít a szövevényben, és az ő fogait veri ki hamarosan újdonsült társa a tömegek megnyerésére szolgáló rendőrségi bokszgálán. Kifejezetten jót tesz a filmnek, hogy a tinédzserszerepekhez szoktatott Josh Hartnettnek gyorsan kiütik az elülső fogait. Ígéretes kezdet, és nemcsak azért, mert ilyen hamar nem szokás megcsúfítani egy méregdrága mosolyt, de azért is, mert hősünk percekkel korábban eladta a meccset. Az azért ellentmondott volna némileg az uralkodó trendeknek, ha egy fog nélküli korrupt szépfiú társául szegődhetünk a hamarosan elkezdődő nyomozati szakasz folyamán, Brian De Palma azonban még sokat méltatott fénykorában sem szívesen mondta fel a hollywoodi egyezményeket (jó, jó, egy kicsit talán csavarintott rajtuk), de hol vagyunk már a sebhelyesarcúaktól. A gyors fogászati beavatkozásnak köszönhetően Hartnett visszanyeri sötétben világító mosolyát, mi meg svenkelhetünk vissza (operatőr: Zsigmond Vilmos) a múltat majmoló krimik főutcájára. Az elkövetkezőkben egy kibelezett színésznőcske esete és az üggyel megbízott rendőrbokszolók kétes üzelmei hivatottak borzolni a kedélyeket, a Los Angeles-i neonfeliratok alatti jövés-menésnek pedig James Ellroy hivatott rangot, stílust és egyáltalán, valami életszagot adni. Ellroyról sokan mondják, hogy azon kevesek egyike, akik irodalmi rangra emelték a zsarutörténeteket, Black Dahlia című regényének ráadásul az a pikantériája is megvan, hogy benne a szerző - saját bevallása szerint - brutálisan meggyilkolt édesanyja iránti érzéseit írta ki magából. Mindez persze akkor lenne az igazi, ha a divatos író anyakomplexusát és válogatott pszichózisait nemcsak reklámszövegnek használná a könyv és a film is, hanem minderről maguk a művek tudósítanának. Az egyedüli azonban, akinek komplexusairól kérés nélkül is képet kaphatunk a Fekete Dália láttán, nem Ellroy, hanem De Palma. Jó szokása a rendezőnek, hogy akárcsak a Karinthy által kikarikírozott költő, makacsul mindent kétszer mond el és mutat meg. Nyilván e mennyiségi kényszernek tudható be, hogy nemcsak nyomozóból, de neonból, vampból, rejtélyből és lezárásból is kettőt kapunk, mindezt persze úgy - ugyancsak De Palma-védjegy -, hogy mindenről egy korábbi film, egy másik rendező, valami magasan jegyzett régiség jusson az eszünkbe. Egy időben szokás volt az ilyet a posztmodern mindenre felmentést adó varázsszavával illetni, erős a gyanúnk azonban, hogy e helyütt a kényszeres hajlongás esetével állunk szemben. De Palma annyiszor hajtott már főt mesterei előtt, hogy mostanra rendesen sajoghat a dereka.
A Hungaricom bemutatója
