Magyar Narancs: Eredetileg kedvenc zenekarod, a Dillinger Escape Plan búcsúkoncertje miatt utaztál New Yorkba. Hogyhogy mégis egy stúdióban kötöttél ki?
Pándi Balázs: Megvettem a jegyet, és jeleztem, hogy New Yorkban leszek, mire Marc Urselli barátom szólt, csináljunk valamit együtt, ha már úgyis kint vagyok. Marc az EastSide stúdió tulajdonosa, évekig volt Lou Reed és Mike Patton hangmérnöke. Az ő ötlete volt, hogy vegyünk fel valamit Jarmuschsal meg Ranaldóval, de nem számítottam rá, hogy össze is jön. Addig nem is mertem elhinni, amíg be nem léptek az ajtón.
MN: Lee Ranaldóval nem zenéltél még?
PB: Vele nem. A Sonic Youthból Thurston Moore-ral szoktam évente egyszer-kétszer fellépni, meg Jim O’Rourke-kal is játszottunk már Japánban, de Ranaldóval most először.
MN: És Marc Urselli csak felvett titeket?
PB: Ő hozta a mélyeket: basszust meg pedálokat. Belőtte a hangszereket, és a gyakornokai vettek fel minket.
MN: Milyen zenész Jarmusch? Őt elsősorban filmrendezőként ismerjük.
PB: A klasszikus New York-i ’70-es ’80-as évek Glenn Brancá-s, Nels Cline-os, effektes gitárzenén nőtt fel, ami neki is marhára megy. Érezni lehet, hogy rengeteg energiát fektet bele, és nem csak felszínes ökörködés a részéről. A Yo La Tengóval is fellépett már, van közös lemeze Jozef van Wissemmel, illetve van egy saját zenekara is, úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük, hogy komolyan veszi a zenélést. Indokolatlanul szerény volt amúgy, még azt is elhintette, hogy nyugodtan keverjük le a lemezről, miközben remek volt.
MN: Akkor lesz lemez is?
PB: Igen. Felvettünk 4–5 órányi anyagot, ami elég jól sikerült ahhoz, hogy kikeverjünk belőle valamit. Sőt, szóba került, hogy ennek lehetne folytatása is, esetleg koncertek, de most elsősorban kiadót keresünk.
MN: Mesélj egy kicsit arról, hogyan jutottál el idáig.
PB: Klasszikus esete vagyok annak, amikor egy szülő a gyerekén keresztül éli ki az álmait. Nyolcéves koromban íratott be anyám zeneiskolába, a dobot már én választottam. Mondtam, hogy vagy dob, vagy gitár, mivel már akkor a Cannibal Corpse meg a Guns N’ Roses volt a mániám – megjegyzem, a Gunst ma már képtelen lennék meghallgatni.
MN: Honnan ismerted nyolcévesen a Cannibal Corpse-ot?
PB: Dél-pesti vagyok, nálunk a lakótelepen mindenki metálpólóban rohangált.
MN: A szüleid is ezt hallgatták otthon?
PB: Ők inkább a Bee Geest és társait. Apám dj volt egészen addig, míg meg nem születtem ’83-ban. A bátyámmal még nyomták, de két gyerekkel ide-oda robogni az éjszaka kellős közepén egy kis Polskival, már soknak bizonyult.
MN: És kitől kaptad a metálkazettákat?
PB: Ma már talán elárulhatom, hogy apám a dj-zés után könyvekkel és kalózkazettákkal kereskedett, így ha vittem haza egy ötöst, megjutalmazott valami zenével. Eleinte jól is tanultam, és gyűjtögettem a Guns- meg Metallica-albumokat, később meg az akkori legjobb barátom, Elek Attila látott el brutális black és death metal válogatásokkal.
MN: Gyerekként mi jött át neked ezekből a zenékből? Vagy csak tetszett, ahogy zúznak?
PB: Tudtam azonosulni az energiával, és egy darabig izgatott is a misztikus, gyilkosságokkal tűzdelt metálvilág, egészen addig, míg a már említett legjobb barátom öngyilkos nem lett 15 évesen. Én akkor voltam 10. Rendesen belereccsentem, és el is kellett telnie egy kis időnek, hogy újra hallgatni tudjam azokat a zenéket, amiket rajta keresztül ismertem meg. Közben viszont megtetszett a punk és a hardcore a maga gyors, agresszív és társadalmi problémákat feszegető témáival. Már az elemiben volt punkzenekarom.
MN: Hol tudtatok próbálni?
PB: Általában valakinek a lakásán, gimnázium alatt meg a Taurus Gumigyárban, ahol akkoriban a többi hardcore zenekar is. Eltöltöttünk ott egy-két zseniális nyarat. A sarki kisközértben volt átcímkézett, lejárt csokoládé meg borzalmas energiaital, amitől úgy pörögtünk, hogy egész nap csak zenélni akartunk meg deszkázni.
MN: Hamar belevetetted magad az éjszakába.
PB: Tinédzserként már pultoztam a Süss Fel Napban, a West Balkánban, közben Jakab Zoli barátommal a Jailhouse-ba és a gödöllői Trafóba szerveztünk punk- és hardcore-koncerteket. Régebben hajlandók voltak az emberek elmászni Gödöllőre akár hétköznap is, sokan a mai napig emlegetik a 2003-as Mastodon-koncertet. A szervezésben az volt a hatalmas élmény, hogy rá lehet írni a kedvenc zenekaraidra, akik nemcsak hogy válaszolnak, még el is jönnek, te meg főzhetsz rájuk, és mutogathatod nekik a várost. Persze bele lehet fáradni ebbe is. Előfordult, hogy több ezer eurós Squarepusher- vagy Autechre-koncertet szerveztem, miközben nem volt egy fillér félretett pénzem sem. Ha jobban belegondolok, elég kemény dolgokat is bevállaltam.
MN: De közben bedobhattad, hogy te is dobolsz…
PB: Sose nyomultam. Azután kezdtek el aktívan érdeklődni, hogy kijött Venetian Snares Pink + Green című lemeze, amin az egyik számban én doboltam. Akkor lavinaszerűen beindultak a megkeresések. Eleinte izgalmas volt, hogy több műfajban is kipróbálhatom magam, és hogy olyan emberekkel zenélhetek, mint például Bill Gould a Faith No More-ból, akinek az Angel Dust című lemeze volt az első műsoros kazettám. Majd eltelt pár év, és hirtelen azon kaptam magam, hogy ugyanazt a fingot köszörülöm. Ma már szívesen elmélyülnék egy-egy projektben, és szeretném még változatosabban használni a már meglévő technikai tudásomat. Egy rigai fesztiválon volt szerencsém összebarátkozni Roscoe Mitchell-lel az Art Ensemble of Chicagóból, akinek meghallgattam egy előadását arról, milyen módszerrel építette fel a saját szólóanyagát. Lényegében abból áll, hogy egy-egy gyakorlás során mindig feljegyzed, mi volt a legerősebb húsz perced, amit pár alkalom után lemetszel a hét legjobb tíz percére, és ezt addig ismétled, illetve addig szűkíted a kört, míg nincs egy betonszilárd egyórás anyagod.
MN: Sosem volt olyan dobtanárod, aki rá tudott bírni a gyakorlásra?
PB: Nem állítom, hogy gyerekkoromban szénné gyakoroltam volna magamat. Volt egy mesterem, Pusztai Ferenc. Persze azzal a technikával indultam el, amit tőle tanultam 8 évesen, de mégis inkább a történetei miatt tartom mesteremnek. Majdnem kivitték a Don-kanyarhoz, és negyvenkét fokos lázzal kellett indulókat cintányéroznia a tűző napon. Az ő élménybeszámolói adtak nekem egy olyan alapot, ami nélkül biztos nehezebb lenne ma megélnem, hogy egyik nap még hatszáz ember előtt lépek fel, és a Hiltonban szállok meg, másnap meg egy macskák által rommá hugyozott kanapén kell retkes pokrócba burkolózva aludnom. Ahhoz, hogy ilyenkor ne süljön ki az agyam, mindig arra gondolok, amit Feri bácsitól tanultam: hogy az ember igyekezzen a legnehezebb körülményeket is méltósággal viselni. Most pedig megyek, és elhozom Jakab Zoli barátomtól a hősugárzót, mert ma este a próbateremben alszom.
MN: És mikor fogsz újra Jarmuschékkal zenélni New Yorkban?
PB: A legkorábban ősszel. Az év első felében Kanadába, Japánba, Franciaországba és Hollandiába utazom. Bong Rával veszünk fel februárban egy lemezt, áprilistól turné, majd Merzbow-val és Haino Keidzsivel lesz új lemez és turné. De őszre is kezdenek gyűlni a dolgok, úgyhogy nagyjából már látom előre, mi lesz velem ebben az évben. Közben igyekszem azt is figyelni, hogy a saját generációmból kivel tudnék játszani. Nagy hiányosságom, hogy alig járok el itthon, így nincs kapacitásom zenészeket levadászni, pedig szeretnék.
MN: Ezek szerint nincs is Magyarországon zenei projekted?
PB: Van egy ideje egy Kassák-témájú koncertsorozatunk Harcsa Veronikával, Márkos Bercivel, Benkő Robival és Keszég Lacival, amivel néha fellépünk. Jó lenne a jövőben másokkal is játszani, de az is izgat, hogy akár szólóban lenyomjak egy 45 perces fellépést úgy, hogy végig le tudom kötni a közönséget.
