A kamarazene, miután a zenetörténet kilépett a főúri rezidenciális muzsikálás korszakából, polgári műfajjá vált, s az is maradt a második világháborúig – aztán kiveszett az otthonokból. E letűnt időkben még szokás volt, hogy a művelt családok tagjai hangszereken játszottak, s ezeket otthon, együtt szólaltatták meg, előadva Bach, Mozart, Beethoven, Schubert és mások műveit. Mint oly sok minden, ami szép és jó, ez is végérvényesen a múlté. Családi kamarazene ma már jóformán csak olyankor valósul meg, ha egy zenészfamíliában akad két profi, akik közösen adnak koncertet vagy közösen készítenek lemezt. Mint most a kiváló csellista, Rohmann Ditta (34) és édesapja, a nagyszerű zongoraművész, Rohmann Imre (64).
A CD műsora kivételes érzékenységről tanúskodik. Csupa összeillő szerző a 20. század első feléből: Bartók Rapszódiái és Román népi táncai, Debussy és Ravel Szonátái, De Falla Spanyol népdalai. Eredeti művek és átiratok, nagyon hasonló esztétikájú és világképű, progresszív gondolkodású szerzőktől, s a művek jelentős részében ott munkál a (magyar, román vagy spanyol) folklór. Egyszóval ezek a művek erősen „összekapaszkodnak”, meghallgatásuk egységes élményt ígér.
És az előadók? Ők is összekapaszkodnak. A lemez sok és sokféle élvezettel kínálja meg hallgatóját, ezek közül mindenképpen érdemes megemlíteni a makulátlan hangszeres kidolgozást, a technika feddhetetlenségét, a sokszínű és gazdagon áradó csellóhangot, a zongora plasztikus billentését. Érdemes felhívni a figyelmet a két művész játékából sugárzó szenvedélyre, a muzsikálásuk által közvetített lelkiállapotok sokféleségére, a zenei karakterekkel, a művek szellemével való magasrendű és feltétlen azonosulásra. De ami a leginkább megragadó, az a minden rezdülésre kiterjedő kamarazenei együttműködés. Apa és lánya ezeken a felvételeken valóban lelkesítő összhangban muzsikál.
Hungaroton, 2017
