Nem vitás, immár jó pár esztendeje benn járunk az első nagy Sosztakovics-reneszánsz sűrűjében. Az utókor egy-másfél generációnyi hálátlanságát fölváltó világméretű újrafelfedezésnek hála, az oly sokat félt szovjet-orosz mestert ma már kétely nélkül a 20. század legnagyobbjai közé soroljuk. A Sosztakovics rangját és persze népszerűségét látványosan megemelő trend élén többek közt a még mindig csupán 40 éves lett karmestert, Andris Nelsonst is ott találjuk, aki amerikai együttesével, a Bostoni Szimfonikus Zenekarral a jelek szerint összkiadást tervezhet. Az eddig megjelent Sosztakovics-lemezeik közül kettő is elnyerte a legjobb zenekari előadás Grammy-díját (2016-ban és 2017-ben), s jó eséllyel kijuthat majd ez az elismerés a VI. és a VII. szimfóniát, valamint a Lear király-kísérőzenét és az Ünnepi nyitányt tartalmazó új kiadványuknak is. A kelet-európai Nelsons nagyon érti ezt a (zenei) világot: a gyors tételek hátborzongatóan groteszk száguldását, a tragikum kísértő borongását, a nagy októberi forradalom 30. évfordulójára komponált Ünnepi nyitány felszínes derűjét és mély gúnyát. No és persze érti és érzi a dupla lemez legismertebb-legfontosabb számát, a VII. (Leningrád) szimfóniát, amelyet jól porciózott dinamikával, tempóban pedig Mravinszkij és Bernstein interpretációja között félúton, az őszintén kulisszahasogató perceket is merészen felvállalva vezényelt el a felvétel alapjául szolgáló 2017. tavaszi bostoni koncerten.
Deutsche Grammophon (2 CD), 2019
