Dolgozik a hangya - Ginger: Market Harbour (lemez)

  • - greff -
  • 2008. február 21.

Zene

Az angolszász könnyűzenében talán semmi sem ment ki végérvényesebben a divatból a termékenységnél: míg a hatvanas-hetvenes években nem ment ritkaságszámba, hogy egy zenekar évente akár két nagylemezt is piacra dobjon (gondoljunk a Beach Boys, a Beatles vagy mondjuk a Kiss diszkográfiájára), manapság már kirívóan szorgalmasnak számítanak azok, akik több zenét jelentetnek meg a szokásosnak mondható két-háromévenkénti tíz-tizenkét dalnál. David Walls (vagy ahogy a brit The Wildhearts negyvenhárom éves énekes-gitárosát a felmenőin kívül mindenki ismeri: Ginger) a közelmúltban mintha azt vette volna a fejébe, hogy ő márpedig bebizonyítja: nem csak negyven évvel ezelőtt volt igaz, hogy ha valaki igazán tehetséges, akkor a mennyiség növelése nem von automatikusan nívócsökkenést maga után. 2006 januárja óta Ginger (képünkön a wildheartsos fiúkkal, kockás ingben) kiadott egy dupla (Valor Del Corazon, 2006) és két szimpla szólólemezt (a Yoni tavaly, év elején, a Market Harbour pedig a napokban jelent meg), megírta a Wildhearts kiváló visszatérő albumát (The Wildhearts, 2007), s mindemellett még arra is időt szakított, hogy Howling Willie Cunt álnéven összemuzsikáljon egy politikailag roppant szórakoztató módon inkorrekt countrylemezt (World Of Filth, 2006). Huszonnégy hónap alatt több mint hetven dal, és tessék megkapaszkodni: legnagyobb részük kiváló, ha nem épp hibátlan szerzemény.

Ginger stílusa, dallamvilága hosszú-hosszú ideje változatlan és roppant jellegzetes (egy punk- és metálzenén felnőtt Paul McCartneyt képzeljenek el, aki két csík kokain között Cheap Trick-nótákat dalol) - az általa készített anyagok inkább a hangszerelésükben mutatnak számottevő eltéréseket. Míg a Wildheartsban a többszólamú, juharszirup édességű énekharmóniákat metálosan vaskos gitárzúzás ellensúlyozza, szólóban Ginger visszavesz a torzításból, s könnyedebb és oldottabb gitárpopra vált. Ilyenkor szélesebbre tárja a kapukat is: azonnal felismerhető számait hol akusztikus gitárral, hol zongorakísérettel vagy elektronikus alapozással, néhol pedig vendégénekesek szívélyes közreműködésével vezeti elő.

A most megjelent (21 számos) Market Harbour is efféle, roppant színdús lemez: a megszokottnak mondható lendületes rockslágerek (Queen Of Leaving, Overeasy, Josser Bank) mellett hallhatunk Roger Waterst idéző lebegést (House Of Moths), női énekkel lágyított szívhasítást (Regret.Com), és még egy doo-wop balladát is (Couple Trouble). A tagadhatatlan eklektika dacára a Market Harbour egységes egész: van íve, van dramaturgiája, a dalok előtt-után pedig nincsen szünet, a szerzeményeket rövidke átvezető tételek hurkolják egybe. E remek kis egypercesek között aztán tényleg akad minden a countrytól (The Ninns Of Mourning) a gyermeki kajabálás köré épített kedves tréfáig (You And Me - popzenében a kölyökhang persze elkoptatott frázis, de Ginger kimondottan szellemesen alkalmazza, csakúgy, mint az Attentionette-ben a vocodert). Míg a Valor Del Corazon egy válást és egy heroinaddikciót követő komor utazás volt, a Yoni pedig leginkább az újrakezdés lendületéről (főképp szexuális drive-járól) szólt, a Market Harbour olyan, akárha egy tengerparton, tavaszelőn játszódó filmben volnánk: a mólón negyvenes férfi mereng, álmai egy részét rezignáltan víznek ereszti, de egy percig sem kétséges, hogy végül úgyis hazatalál.

Round Records, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.