Az angolszász könnyűzenében talán semmi sem ment ki végérvényesebben a divatból a termékenységnél: míg a hatvanas-hetvenes években nem ment ritkaságszámba, hogy egy zenekar évente akár két nagylemezt is piacra dobjon (gondoljunk a Beach Boys, a Beatles vagy mondjuk a Kiss diszkográfiájára), manapság már kirívóan szorgalmasnak számítanak azok, akik több zenét jelentetnek meg a szokásosnak mondható két-háromévenkénti tíz-tizenkét dalnál. David Walls (vagy ahogy a brit The Wildhearts negyvenhárom éves énekes-gitárosát a felmenőin kívül mindenki ismeri: Ginger) a közelmúltban mintha azt vette volna a fejébe, hogy ő márpedig bebizonyítja: nem csak negyven évvel ezelőtt volt igaz, hogy ha valaki igazán tehetséges, akkor a mennyiség növelése nem von automatikusan nívócsökkenést maga után. 2006 januárja óta Ginger (képünkön a wildheartsos fiúkkal, kockás ingben) kiadott egy dupla (Valor Del Corazon, 2006) és két szimpla szólólemezt (a Yoni tavaly, év elején, a Market Harbour pedig a napokban jelent meg), megírta a Wildhearts kiváló visszatérő albumát (The Wildhearts, 2007), s mindemellett még arra is időt szakított, hogy Howling Willie Cunt álnéven összemuzsikáljon egy politikailag roppant szórakoztató módon inkorrekt countrylemezt (World Of Filth, 2006). Huszonnégy hónap alatt több mint hetven dal, és tessék megkapaszkodni: legnagyobb részük kiváló, ha nem épp hibátlan szerzemény.
Ginger stílusa, dallamvilága hosszú-hosszú ideje változatlan és roppant jellegzetes (egy punk- és metálzenén felnőtt Paul McCartneyt képzeljenek el, aki két csík kokain között Cheap Trick-nótákat dalol) - az általa készített anyagok inkább a hangszerelésükben mutatnak számottevő eltéréseket. Míg a Wildheartsban a többszólamú, juharszirup édességű énekharmóniákat metálosan vaskos gitárzúzás ellensúlyozza, szólóban Ginger visszavesz a torzításból, s könnyedebb és oldottabb gitárpopra vált. Ilyenkor szélesebbre tárja a kapukat is: azonnal felismerhető számait hol akusztikus gitárral, hol zongorakísérettel vagy elektronikus alapozással, néhol pedig vendégénekesek szívélyes közreműködésével vezeti elő.
A most megjelent (21 számos) Market Harbour is efféle, roppant színdús lemez: a megszokottnak mondható lendületes rockslágerek (Queen Of Leaving, Overeasy, Josser Bank) mellett hallhatunk Roger Waterst idéző lebegést (House Of Moths), női énekkel lágyított szívhasítást (Regret.Com), és még egy doo-wop balladát is (Couple Trouble). A tagadhatatlan eklektika dacára a Market Harbour egységes egész: van íve, van dramaturgiája, a dalok előtt-után pedig nincsen szünet, a szerzeményeket rövidke átvezető tételek hurkolják egybe. E remek kis egypercesek között aztán tényleg akad minden a countrytól (The Ninns Of Mourning) a gyermeki kajabálás köré épített kedves tréfáig (You And Me - popzenében a kölyökhang persze elkoptatott frázis, de Ginger kimondottan szellemesen alkalmazza, csakúgy, mint az Attentionette-ben a vocodert). Míg a Valor Del Corazon egy válást és egy heroinaddikciót követő komor utazás volt, a Yoni pedig leginkább az újrakezdés lendületéről (főképp szexuális drive-járól) szólt, a Market Harbour olyan, akárha egy tengerparton, tavaszelőn játszódó filmben volnánk: a mólón negyvenes férfi mereng, álmai egy részét rezignáltan víznek ereszti, de egy percig sem kétséges, hogy végül úgyis hazatalál.
Round Records, 2008
