Édes gyötrelmek (Három új noise-rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. július 5.

Zene

A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.
A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.

Pissed Jeans: Hope For Men Brian Eno sokat idézett vélekedése szerint a megjelenésük idején jelentéktelen számú vásárló fizetett be a Velvet Underground lemezeire, ám e szerencsés kevesek később egytől egyig zenekart alapítottak. Valami ilyesfélét lehetett feltételezni a Jesus Lizardról is: a 90-es évek egyik legfelkavaróbb bandájára ma zenekarok tucatjainak illene hivatkoznia - úgy szóban, mint zenében. Ehhez képest mintha sohasem létezett volnaÉ

Milyen szomorú. De azért nem kopott még ki egészen a remény széles e világból. Mostanság legalábbis nem is egy olyan, az USA keleti oldalának államaiban tevékenykedő zenekar hívja fel magára a figyelmet, amely éppen ezzel a remek hagyománnyal kezd valamit: ott van például a The New Flesh Marylandből, vagy a kiváló Clockcleaner, amely éppúgy Pennsylvaniában rezideál, mint a recenziónk voltaképpeni tárgyát megalkotó társaság. Melynek e második (immár a befolyásos Sub Popnál megjelent) nagylemeze úgy indul a People Personnel, hogy azt néhány másodpercig talán még Duane Denison is Lizard-számnak hinné. Aztán úgy is folytatódikÉ Matt Korvette egy az egyben David Yow jellegzetes (részeg pszichopata tróger) modorában fröcsögi végig a tíz számot, a hasonlóság döbbenetes, a hangszeresek viszont a lemez második felében szerencsére megpróbálnak másfelé is elkalandozni - sikerrel; főleg az a két zsíros-sludge-os dal (Caught Licking Leather és Fantasy World) meggyőző.

Csak hát ez a zenekar akkor sem különösebben eredeti, amikor nem a Lizard vérét szívja - olyankor többnyire egy másik korpuszba mélyeszti fogait. Ám e fiúk legalább nem az agyonidézett legendáktól, hanem olyan, obskúrusabb bandáktól merítenek, mint a Stick Men With Rayguns vagy a Flipper - az pedig tagadhatatlan, hogy a kölcsönhangokból igen hatásos zaklatott számokat kevernek ki végül. Szóval ügyes lemez, a stílus elkötelezett híveinek voltaképp kötelező - bárki mást azonban egyelőre még nem tudnék jó szívvel rábeszélni a Pissed Jeansre. (Sub Pop, 2007) **** alá

Shellac: Excellent Italian Greyhound Steve Albini triójának új lemeze ismét remekmű, a hét (!) évvel ezelőtti 1000 Hurts-höz képest azonban jóval nehezebben befogadható anyag. Hozzáedződni egy új Shellac-lemezhez mindazonáltal igazán pompás elfoglaltság: a (természetesen Albini saját chicagói stúdiójában, az Electrical Audióban kikevert) megszólalás ezúttal is a szó szoros értelmében páratlan - játszhatnának akármit, ezt a döbbenetesen tömör dobhangot meg az érdes-fémes, teljesen eredeti gitárhangzást akkor is kirívó élvezet volna hallgatni. De persze az is megéri a pénzét, amit a három ember összemuzsikál.

"Hallasz most már?" - ismételgeti a The End Of Radio című, majd' kilencperces nyitószámban kilátástalanul Albini, aztán kábé ebben a tenorban is haladunk tovább. Az ExcellentÉ afféle posztapokaliptikus zene: pusztulás utáni tájkép, sivár és reményvesztett. Itt-ott pedig, akárcsak Albini korábbi zenekarai, a Big Black és a Rapeman, kegyetlenül gúnyos. Szóval mutatós, finom portéka, de nemcsak a hangulati töltete miatt megterhelő, hanem azért is, mert ezúttal, egy-két már-már hagyományosan építkező számot (Steady As She Goes, Be Prepared) leszámítva, a zenekar minimalista oldala vált igazán hangsúlyossá: a daloknak többször is hirtelen végük szakad (Kittypants, Boycott, Spoke), a tempó sokszor nagyon lelassul, kiszállnak a buliból a gitárok, sőt olykor még (Genuine Lulabelle) a dobolás is elhal, és csak a diszkréten tébolyult monologizálás marad.

Más szavakkal negyvenpercnyi édes, semmihez sem fogható gyötrelem. (Touch & Go/Neon Music, 2007) *****

Melt-Banana: Bambi's Dilemma A japán művészek éppen olyan szerepet visznek az egyetemes zajzenében, akár a filmes műfajokban: mindig lehet számítani rájuk, ha az ember valami különösen elvetemült élményre ácsingózik. Ezért okozhatott csalódást sokaknak az 1992 óta ténykedő tokiói Melt-Banana ezredforduló környéki (Teeny Shiny, majd Cell-Scape lemezek) fordulata: a tompa lo-fi hangzás profi csilingeléssé, a disszonáns káosz diszkrétebben experimentális gyakorlatokká szelídült. A Bambi's Dilemma újabb megálló ezen a sztrádán. A lemez első felében hallható szerzemények kilépnek a zajzene keretei közül: Ichirou Agata csúcsgitáros számos bizarr effektjét ezúttal csupán színezésre használja, és meghökkentően dallamos témákkal alapoz, Yasuko Onuki énekesnő pedig nem az ő szokásos modorában (akárha Yoko Onót hallanánk gorombán beszpídezve) kiabál, hanem már-már megnyerően dalol. A ritmusszekció rendre neki-nekivadul azért, ezzel együtt az olyan számok, mint a Cracked Plaster Cast vagy a Cat Brain Land sokkal közelebb állnak az At The Drive-In vagy a Refused világához, mint a klasszikus Scratch Or Stitch zűrzavarához. Mindazonáltal ez az új fazonú Melt-Banana is nagyon meggyőző - igazság szerint ritka szórakoztató számokat hallunk.

A lemez vége felé aztán megváltozik a díszlet: a menetidők egy perc alá csökkennek, és ismét a szélvész tempóké meg az extravagáns gitárzörejeké a főszerep, mint a régi időkben, a Dog Songban Yasuko Onuki egyenesen a nettó ugatásig radikalizálódik. Klassz, klassz, csak hát baromi furán fityegnek ennek az anyagnak a végén. S ez az inkoherencia megakadályozza, hogy a Bambi's Dilemmát egészében is valódi remeklésnek hallhassuk. (A-Zap, 2007) ****

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.