Édes gyötrelmek (Három új noise-rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. július 5.

Zene

A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.
A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.

Pissed Jeans: Hope For Men Brian Eno sokat idézett vélekedése szerint a megjelenésük idején jelentéktelen számú vásárló fizetett be a Velvet Underground lemezeire, ám e szerencsés kevesek később egytől egyig zenekart alapítottak. Valami ilyesfélét lehetett feltételezni a Jesus Lizardról is: a 90-es évek egyik legfelkavaróbb bandájára ma zenekarok tucatjainak illene hivatkoznia - úgy szóban, mint zenében. Ehhez képest mintha sohasem létezett volnaÉ

Milyen szomorú. De azért nem kopott még ki egészen a remény széles e világból. Mostanság legalábbis nem is egy olyan, az USA keleti oldalának államaiban tevékenykedő zenekar hívja fel magára a figyelmet, amely éppen ezzel a remek hagyománnyal kezd valamit: ott van például a The New Flesh Marylandből, vagy a kiváló Clockcleaner, amely éppúgy Pennsylvaniában rezideál, mint a recenziónk voltaképpeni tárgyát megalkotó társaság. Melynek e második (immár a befolyásos Sub Popnál megjelent) nagylemeze úgy indul a People Personnel, hogy azt néhány másodpercig talán még Duane Denison is Lizard-számnak hinné. Aztán úgy is folytatódikÉ Matt Korvette egy az egyben David Yow jellegzetes (részeg pszichopata tróger) modorában fröcsögi végig a tíz számot, a hasonlóság döbbenetes, a hangszeresek viszont a lemez második felében szerencsére megpróbálnak másfelé is elkalandozni - sikerrel; főleg az a két zsíros-sludge-os dal (Caught Licking Leather és Fantasy World) meggyőző.

Csak hát ez a zenekar akkor sem különösebben eredeti, amikor nem a Lizard vérét szívja - olyankor többnyire egy másik korpuszba mélyeszti fogait. Ám e fiúk legalább nem az agyonidézett legendáktól, hanem olyan, obskúrusabb bandáktól merítenek, mint a Stick Men With Rayguns vagy a Flipper - az pedig tagadhatatlan, hogy a kölcsönhangokból igen hatásos zaklatott számokat kevernek ki végül. Szóval ügyes lemez, a stílus elkötelezett híveinek voltaképp kötelező - bárki mást azonban egyelőre még nem tudnék jó szívvel rábeszélni a Pissed Jeansre. (Sub Pop, 2007) **** alá

Shellac: Excellent Italian Greyhound Steve Albini triójának új lemeze ismét remekmű, a hét (!) évvel ezelőtti 1000 Hurts-höz képest azonban jóval nehezebben befogadható anyag. Hozzáedződni egy új Shellac-lemezhez mindazonáltal igazán pompás elfoglaltság: a (természetesen Albini saját chicagói stúdiójában, az Electrical Audióban kikevert) megszólalás ezúttal is a szó szoros értelmében páratlan - játszhatnának akármit, ezt a döbbenetesen tömör dobhangot meg az érdes-fémes, teljesen eredeti gitárhangzást akkor is kirívó élvezet volna hallgatni. De persze az is megéri a pénzét, amit a három ember összemuzsikál.

"Hallasz most már?" - ismételgeti a The End Of Radio című, majd' kilencperces nyitószámban kilátástalanul Albini, aztán kábé ebben a tenorban is haladunk tovább. Az ExcellentÉ afféle posztapokaliptikus zene: pusztulás utáni tájkép, sivár és reményvesztett. Itt-ott pedig, akárcsak Albini korábbi zenekarai, a Big Black és a Rapeman, kegyetlenül gúnyos. Szóval mutatós, finom portéka, de nemcsak a hangulati töltete miatt megterhelő, hanem azért is, mert ezúttal, egy-két már-már hagyományosan építkező számot (Steady As She Goes, Be Prepared) leszámítva, a zenekar minimalista oldala vált igazán hangsúlyossá: a daloknak többször is hirtelen végük szakad (Kittypants, Boycott, Spoke), a tempó sokszor nagyon lelassul, kiszállnak a buliból a gitárok, sőt olykor még (Genuine Lulabelle) a dobolás is elhal, és csak a diszkréten tébolyult monologizálás marad.

Más szavakkal negyvenpercnyi édes, semmihez sem fogható gyötrelem. (Touch & Go/Neon Music, 2007) *****

Melt-Banana: Bambi's Dilemma A japán művészek éppen olyan szerepet visznek az egyetemes zajzenében, akár a filmes műfajokban: mindig lehet számítani rájuk, ha az ember valami különösen elvetemült élményre ácsingózik. Ezért okozhatott csalódást sokaknak az 1992 óta ténykedő tokiói Melt-Banana ezredforduló környéki (Teeny Shiny, majd Cell-Scape lemezek) fordulata: a tompa lo-fi hangzás profi csilingeléssé, a disszonáns káosz diszkrétebben experimentális gyakorlatokká szelídült. A Bambi's Dilemma újabb megálló ezen a sztrádán. A lemez első felében hallható szerzemények kilépnek a zajzene keretei közül: Ichirou Agata csúcsgitáros számos bizarr effektjét ezúttal csupán színezésre használja, és meghökkentően dallamos témákkal alapoz, Yasuko Onuki énekesnő pedig nem az ő szokásos modorában (akárha Yoko Onót hallanánk gorombán beszpídezve) kiabál, hanem már-már megnyerően dalol. A ritmusszekció rendre neki-nekivadul azért, ezzel együtt az olyan számok, mint a Cracked Plaster Cast vagy a Cat Brain Land sokkal közelebb állnak az At The Drive-In vagy a Refused világához, mint a klasszikus Scratch Or Stitch zűrzavarához. Mindazonáltal ez az új fazonú Melt-Banana is nagyon meggyőző - igazság szerint ritka szórakoztató számokat hallunk.

A lemez vége felé aztán megváltozik a díszlet: a menetidők egy perc alá csökkennek, és ismét a szélvész tempóké meg az extravagáns gitárzörejeké a főszerep, mint a régi időkben, a Dog Songban Yasuko Onuki egyenesen a nettó ugatásig radikalizálódik. Klassz, klassz, csak hát baromi furán fityegnek ennek az anyagnak a végén. S ez az inkoherencia megakadályozza, hogy a Bambi's Dilemmát egészében is valódi remeklésnek hallhassuk. (A-Zap, 2007) ****

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.

Vörösök, proletárok

Annak a fényében, hogy 1990 előtt a párt történetével kizárólag az erre a feladatra delegált MSZMP Párttörténeti Intézet foglalkozott, talán nem meglepő, hogy a kiváló történésznek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatójának most megjelent munkája az első nem „belülről” érkezett összefoglaló a kommunista eszme és gyakorlat sajátos magyarországi karrierjéről.

Itt a norma

Vannak alapvető bizonyosságai a szuverén magyar életnek, az egyik ilyen például az, hogy az anya nő, az apa férfi. A másik meg az, hogy az asszony nem ember. A harmadik, hogy a medve nem játék.

Járványkezelés 2.

Az Aphthovirus nemzetségbe tartozó FMDV vírus által terjesztett ragály, amely még március elején ütötte fel fejét egy kisbajcsi szarvasmarhatelepen, olyan országot talált telibe, amelyben nemcsak a beteg embernek, de a beteg állatnak sem könnyű a túlélés.

„Kiásni a dinoszauruszt”

Az Anya csak egy van című monodrámájáért Antistigma-díjat kapott, amelyet azoknak a művészeknek ítélnek oda, akik sokat tesznek azért, hogy egy-egy mentális problémát kevesebb előítélet övezzen. Ennek kapcsán a tabuk ledöntéséről, a problémák kimondásának fontosságáról és a színház erejéről beszélgettünk.

Apja lánya

Míg Jean-Marie Le Pent, a Nemzeti Front (NF) alapító atyját 1998-ban, nagyjából hasonló ügyben, mindössze egy évre tiltották el a közügyektől, lányát – igaz, egyelőre nem jogerősen, de azonnali hatállyal – rögtön ötre. Marine Le Pen hiába igyekszik középre pozicionálni pártját és önmagát, akárcsak apja, ő is törvénysértés és képmutatás között keresi a hatalomhoz vezető utat.

Gyávák legyünk vagy szabadok

Hivatalba lépése óta a Donald Trump-adminisztráció vámok sorát vezette be – hivatalosan az Egyesült Államok gazdasági és nemzetbiztonságának megerősítésére. Az efféle lépések sikere és megalapozottsága legalábbis kétséges.

Amerikai álom

Orbán Viktor nagy reményeket fűzött Donald Trump elnökségéhez, ám úgy tűnik, Trumpnak egyelőre elegendő annyi, hogy az EU-ban Magyarország tüske legyen a köröm alatt. Ezen a Danube Institute, a Mathias Corvinus Collegium, a CPAC Hungary kiterjedt, drága kapcsolati hálója sem változtat.