Édes gyötrelmek (Három új noise-rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. július 5.

Zene

A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.
A borzalmasan hangzó zene az egyetlen, amit érdemes játszani - véli Matt Korvette, kis zajzenei szemlénk egyik főszereplője, a Pissed Jeans frontembere. Oldalunk további játékosai sem gondolkodhatnak erről különösebben másként.

Pissed Jeans: Hope For Men Brian Eno sokat idézett vélekedése szerint a megjelenésük idején jelentéktelen számú vásárló fizetett be a Velvet Underground lemezeire, ám e szerencsés kevesek később egytől egyig zenekart alapítottak. Valami ilyesfélét lehetett feltételezni a Jesus Lizardról is: a 90-es évek egyik legfelkavaróbb bandájára ma zenekarok tucatjainak illene hivatkoznia - úgy szóban, mint zenében. Ehhez képest mintha sohasem létezett volnaÉ

Milyen szomorú. De azért nem kopott még ki egészen a remény széles e világból. Mostanság legalábbis nem is egy olyan, az USA keleti oldalának államaiban tevékenykedő zenekar hívja fel magára a figyelmet, amely éppen ezzel a remek hagyománnyal kezd valamit: ott van például a The New Flesh Marylandből, vagy a kiváló Clockcleaner, amely éppúgy Pennsylvaniában rezideál, mint a recenziónk voltaképpeni tárgyát megalkotó társaság. Melynek e második (immár a befolyásos Sub Popnál megjelent) nagylemeze úgy indul a People Personnel, hogy azt néhány másodpercig talán még Duane Denison is Lizard-számnak hinné. Aztán úgy is folytatódikÉ Matt Korvette egy az egyben David Yow jellegzetes (részeg pszichopata tróger) modorában fröcsögi végig a tíz számot, a hasonlóság döbbenetes, a hangszeresek viszont a lemez második felében szerencsére megpróbálnak másfelé is elkalandozni - sikerrel; főleg az a két zsíros-sludge-os dal (Caught Licking Leather és Fantasy World) meggyőző.

Csak hát ez a zenekar akkor sem különösebben eredeti, amikor nem a Lizard vérét szívja - olyankor többnyire egy másik korpuszba mélyeszti fogait. Ám e fiúk legalább nem az agyonidézett legendáktól, hanem olyan, obskúrusabb bandáktól merítenek, mint a Stick Men With Rayguns vagy a Flipper - az pedig tagadhatatlan, hogy a kölcsönhangokból igen hatásos zaklatott számokat kevernek ki végül. Szóval ügyes lemez, a stílus elkötelezett híveinek voltaképp kötelező - bárki mást azonban egyelőre még nem tudnék jó szívvel rábeszélni a Pissed Jeansre. (Sub Pop, 2007) **** alá

Shellac: Excellent Italian Greyhound Steve Albini triójának új lemeze ismét remekmű, a hét (!) évvel ezelőtti 1000 Hurts-höz képest azonban jóval nehezebben befogadható anyag. Hozzáedződni egy új Shellac-lemezhez mindazonáltal igazán pompás elfoglaltság: a (természetesen Albini saját chicagói stúdiójában, az Electrical Audióban kikevert) megszólalás ezúttal is a szó szoros értelmében páratlan - játszhatnának akármit, ezt a döbbenetesen tömör dobhangot meg az érdes-fémes, teljesen eredeti gitárhangzást akkor is kirívó élvezet volna hallgatni. De persze az is megéri a pénzét, amit a három ember összemuzsikál.

"Hallasz most már?" - ismételgeti a The End Of Radio című, majd' kilencperces nyitószámban kilátástalanul Albini, aztán kábé ebben a tenorban is haladunk tovább. Az ExcellentÉ afféle posztapokaliptikus zene: pusztulás utáni tájkép, sivár és reményvesztett. Itt-ott pedig, akárcsak Albini korábbi zenekarai, a Big Black és a Rapeman, kegyetlenül gúnyos. Szóval mutatós, finom portéka, de nemcsak a hangulati töltete miatt megterhelő, hanem azért is, mert ezúttal, egy-két már-már hagyományosan építkező számot (Steady As She Goes, Be Prepared) leszámítva, a zenekar minimalista oldala vált igazán hangsúlyossá: a daloknak többször is hirtelen végük szakad (Kittypants, Boycott, Spoke), a tempó sokszor nagyon lelassul, kiszállnak a buliból a gitárok, sőt olykor még (Genuine Lulabelle) a dobolás is elhal, és csak a diszkréten tébolyult monologizálás marad.

Más szavakkal negyvenpercnyi édes, semmihez sem fogható gyötrelem. (Touch & Go/Neon Music, 2007) *****

Melt-Banana: Bambi's Dilemma A japán művészek éppen olyan szerepet visznek az egyetemes zajzenében, akár a filmes műfajokban: mindig lehet számítani rájuk, ha az ember valami különösen elvetemült élményre ácsingózik. Ezért okozhatott csalódást sokaknak az 1992 óta ténykedő tokiói Melt-Banana ezredforduló környéki (Teeny Shiny, majd Cell-Scape lemezek) fordulata: a tompa lo-fi hangzás profi csilingeléssé, a disszonáns káosz diszkrétebben experimentális gyakorlatokká szelídült. A Bambi's Dilemma újabb megálló ezen a sztrádán. A lemez első felében hallható szerzemények kilépnek a zajzene keretei közül: Ichirou Agata csúcsgitáros számos bizarr effektjét ezúttal csupán színezésre használja, és meghökkentően dallamos témákkal alapoz, Yasuko Onuki énekesnő pedig nem az ő szokásos modorában (akárha Yoko Onót hallanánk gorombán beszpídezve) kiabál, hanem már-már megnyerően dalol. A ritmusszekció rendre neki-nekivadul azért, ezzel együtt az olyan számok, mint a Cracked Plaster Cast vagy a Cat Brain Land sokkal közelebb állnak az At The Drive-In vagy a Refused világához, mint a klasszikus Scratch Or Stitch zűrzavarához. Mindazonáltal ez az új fazonú Melt-Banana is nagyon meggyőző - igazság szerint ritka szórakoztató számokat hallunk.

A lemez vége felé aztán megváltozik a díszlet: a menetidők egy perc alá csökkennek, és ismét a szélvész tempóké meg az extravagáns gitárzörejeké a főszerep, mint a régi időkben, a Dog Songban Yasuko Onuki egyenesen a nettó ugatásig radikalizálódik. Klassz, klassz, csak hát baromi furán fityegnek ennek az anyagnak a végén. S ez az inkoherencia megakadályozza, hogy a Bambi's Dilemmát egészében is valódi remeklésnek hallhassuk. (A-Zap, 2007) ****

Neked ajánljuk