Koncert

Edita anyánk, Plácido apánk

Dalest és gála az Operában

Zene

Megtölteni a termet – ha zongorakíséretes dalestről van szó, úgy ez a feladat nem csupán a közönségszervezőket állítja nehéz, sőt olykor szinte lehetetlen próba elé, de a mindenkori énekest is, aki végül kiáll a pódiumra.

Hírének-nevének oda kell vonzania a közönséget, s ami még ennél is fontosabb: személyiségével be kell töltenie a koncert egész terét és teljes időtartamát – mindenféle díszlet, jelmez no és nagyzenekari támaszték nélkül. Edita Gruberová hírneve és művészi kisugárzása révén egy­aránt azon kevesek közé számítható, akik ma garantálni képesek a fenti igények teljesülését. Az idén decemberben hetvenedik életévét betöltő szlovák koloratúrszoprán már régóta a fiziológiai kiválasztottság és a tökéletesen kontrollált énektechnika közös csodája. Kényes és az idő kedvezőtlen hatásának különösen kitett hangfajában igazán nem szokás már hatvan fölött brillírozni, ám Gruberová mind a mai napig a legigényesebb belcanto szólamok rendszeres előadásával tartja karban eredendően ritka vokális adottságát.

A korral dacoló, mi több, azt kereken meghazudtoló énekhangot legutóbb 2014 októberében hallhattuk Pesten, amikor Gruberová az Erkel Színházban a Lammermoori Lucia címszerepét énekelte, méghozzá olyan sikert aratva, amelynek jelzője a hisztérikus éppúgy lehetne, akár a tomboló. Most azonban dalénekesként tért vissza a művésznő: a koncert első felében szláv (cseh, illetve orosz), a második részben pedig német nyelvű (Strauss- és Mahler-) dalokat előadva. A program ilyesformán mintha Gruberová énekkultúrájának alakulástörténetét is megidézte volna, hiszen a szláv anyakultúra megszerzése után a koloratúrszoprán technikáját Bécsben csiszolták tovább. Technikáját – és pódiumszemélyiségét, merthogy Gruberová egész fellépésében mindig ott munkál az asszonyi-anyai túláradás mellett az a finom, de sosem finomkodó elegancia, amely tanulás révén vált a sajátjává.

Mindez e változatos programú dalesten is remekül érvényesült, miközben Gruberová a női temperamentum és mindentudás enciklopédiája gyanánt mutatta fel számunkra Dvořák Cigánydalait, vagy amidőn a dalköltészet valóságos Bálint gazdája, Richard Strauss virágos dalait rendezte csokorba. Önismeret, önirónia és a dalokba belejátszott önarcképsorozat: ezt adta a hallgatónak ez a koncert, s Gruberová őszinte bölcsessége a rajongás mellett bizony egyfajta gyermeki szeretetet is életre keltett a művésznőért nemzedéki távolságból rajongó jegytulajdonosok keblében.

 

*

Hasonló, sőt tán még markánsabb fiúi érzülettel tekintett pár nappal később a közönség, s egyszersmind maga a kritikus is a 75 esztendős Plácido Domingóra, aki a Shakespeare-bálból időközben Shakespeare-estéllyé átminősített gála sztárjaként érkezett az Operaházba. Persze Domingo nem egyszerűen sztár: személyében az operavilág talán legutolsó nagy, az életnagyságnál nagyobb személyisége vizitált Pesten. S ahogyan Gruberová a női minőség kivételesen magas fokát tette érzékletessé számunkra, úgy a spanyol énekes hibátlanul elegáns, s mégis lezser kiállása azt a tartós, bár ritkán kimondott nézői óhajt elégítette ki, hogy legalább az (opera)színpadon lássunk férfiakat. Domingo, akit a rossznyelvek váltig idősebbnek híresztelnek hivatalos életkoránál, ma is nemének díszpéldánya: méltóságteljes és virgonc, befelé figyelő és kifelé hódító férfiú. Aki korántsem mellesleg mindmáig teljes erőbedobással énekel, néhány éve immár baritonszerepeket besorozva páratlanul gazdag repertoárjába.

Domingo most az Operaházban is bariton­áriákkal kezdett: Gerard monológját és Macbeth IV. felvonásbeli jelenetét énekelte, az előbbit ráadásul kétszer (ha igaz, a köztévés közvetítőkocsi áramszünetét orvosolandó). A hang ma is félreismerhetetlen, s ez okvetlenül fontosabb, mint az az okvetetlenkedés, amely rendszerint Domingo szubsztanciátlan mélységeit emlegeti. Az énekesi, operaszínészi művészet magasiskoláját mutatta be a színpadra fejedelmi tartással bevonuló idős úr, ám ez szinte mindegy is, mert bármily furcsán is hangozhat e kitétel: Domingo akár némán, a szája kinyitása nélkül, egy árnyékos sarokban ücsörögve is nagy művésznek bizonyulna. Azért most még természetesen énekelt, a két ária nyomában egy zarzuelaslágert (Torroba 1941-es, tehát Domingo születési évében komponált, Maravilla című művéből), valamint a Besame muchót, az utóbbit már mikrofonnal a kézben és tenorális magasságokat is elérve-megérintve.

Domingo jelenléte önmagában ünnepet teremtett, s ehhez képest voltaképp minden más mellékessé vált ezen az estélynek kinevezett estén. Mellékessé vált, hogy három rendező (Aczél András és Anger Ferenc, illetve Solymosi Tamás) is kevés volt a gála épkézláb és stílusos lebonyolítására, hogy a megcélzott Shakespeare-tematikát csupán részlegesen sikerült érvényesíteni, s hogy ki mindenkit illett a konferáló főigazgatónak külön is köszönteni. Az mindazonáltal Domingo árnyékában is érzékletessé lett, hogy az Operaház mainapság egész jól áll szopránvonalon: a Melinda áriájával megdicsőülő Kolonits Klára és a Desdemona Ave Mariáját gyönyörű pianókkal előadó Pasztircsák Polina különösen kitett magáért. Ahogyan kitett magáért a Nemzeti Balett társulata is, amely Jiří Kylián koreográfiáiban érezhetően mindig önnön lehetőségei felett táncol, ám ez az igyekezet (mint most a Hat tánc szakaszában) még tökéletlen megvalósulásában is érdemes a tetszésünkre.

Magyar Állami Operaház, január 31. és február 6.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.