Hírének-nevének oda kell vonzania a közönséget, s ami még ennél is fontosabb: személyiségével be kell töltenie a koncert egész terét és teljes időtartamát – mindenféle díszlet, jelmez no és nagyzenekari támaszték nélkül. Edita Gruberová hírneve és művészi kisugárzása révén egyaránt azon kevesek közé számítható, akik ma garantálni képesek a fenti igények teljesülését. Az idén decemberben hetvenedik életévét betöltő szlovák koloratúrszoprán már régóta a fiziológiai kiválasztottság és a tökéletesen kontrollált énektechnika közös csodája. Kényes és az idő kedvezőtlen hatásának különösen kitett hangfajában igazán nem szokás már hatvan fölött brillírozni, ám Gruberová mind a mai napig a legigényesebb belcanto szólamok rendszeres előadásával tartja karban eredendően ritka vokális adottságát.
A korral dacoló, mi több, azt kereken meghazudtoló énekhangot legutóbb 2014 októberében hallhattuk Pesten, amikor Gruberová az Erkel Színházban a Lammermoori Lucia címszerepét énekelte, méghozzá olyan sikert aratva, amelynek jelzője a hisztérikus éppúgy lehetne, akár a tomboló. Most azonban dalénekesként tért vissza a művésznő: a koncert első felében szláv (cseh, illetve orosz), a második részben pedig német nyelvű (Strauss- és Mahler-) dalokat előadva. A program ilyesformán mintha Gruberová énekkultúrájának alakulástörténetét is megidézte volna, hiszen a szláv anyakultúra megszerzése után a koloratúrszoprán technikáját Bécsben csiszolták tovább. Technikáját – és pódiumszemélyiségét, merthogy Gruberová egész fellépésében mindig ott munkál az asszonyi-anyai túláradás mellett az a finom, de sosem finomkodó elegancia, amely tanulás révén vált a sajátjává.
Mindez e változatos programú dalesten is remekül érvényesült, miközben Gruberová a női temperamentum és mindentudás enciklopédiája gyanánt mutatta fel számunkra Dvořák Cigánydalait, vagy amidőn a dalköltészet valóságos Bálint gazdája, Richard Strauss virágos dalait rendezte csokorba. Önismeret, önirónia és a dalokba belejátszott önarcképsorozat: ezt adta a hallgatónak ez a koncert, s Gruberová őszinte bölcsessége a rajongás mellett bizony egyfajta gyermeki szeretetet is életre keltett a művésznőért nemzedéki távolságból rajongó jegytulajdonosok keblében.
*
Hasonló, sőt tán még markánsabb fiúi érzülettel tekintett pár nappal később a közönség, s egyszersmind maga a kritikus is a 75 esztendős Plácido Domingóra, aki a Shakespeare-bálból időközben Shakespeare-estéllyé átminősített gála sztárjaként érkezett az Operaházba. Persze Domingo nem egyszerűen sztár: személyében az operavilág talán legutolsó nagy, az életnagyságnál nagyobb személyisége vizitált Pesten. S ahogyan Gruberová a női minőség kivételesen magas fokát tette érzékletessé számunkra, úgy a spanyol énekes hibátlanul elegáns, s mégis lezser kiállása azt a tartós, bár ritkán kimondott nézői óhajt elégítette ki, hogy legalább az (opera)színpadon lássunk férfiakat. Domingo, akit a rossznyelvek váltig idősebbnek híresztelnek hivatalos életkoránál, ma is nemének díszpéldánya: méltóságteljes és virgonc, befelé figyelő és kifelé hódító férfiú. Aki korántsem mellesleg mindmáig teljes erőbedobással énekel, néhány éve immár baritonszerepeket besorozva páratlanul gazdag repertoárjába.
Domingo most az Operaházban is baritonáriákkal kezdett: Gerard monológját és Macbeth IV. felvonásbeli jelenetét énekelte, az előbbit ráadásul kétszer (ha igaz, a köztévés közvetítőkocsi áramszünetét orvosolandó). A hang ma is félreismerhetetlen, s ez okvetlenül fontosabb, mint az az okvetetlenkedés, amely rendszerint Domingo szubsztanciátlan mélységeit emlegeti. Az énekesi, operaszínészi művészet magasiskoláját mutatta be a színpadra fejedelmi tartással bevonuló idős úr, ám ez szinte mindegy is, mert bármily furcsán is hangozhat e kitétel: Domingo akár némán, a szája kinyitása nélkül, egy árnyékos sarokban ücsörögve is nagy művésznek bizonyulna. Azért most még természetesen énekelt, a két ária nyomában egy zarzuelaslágert (Torroba 1941-es, tehát Domingo születési évében komponált, Maravilla című művéből), valamint a Besame muchót, az utóbbit már mikrofonnal a kézben és tenorális magasságokat is elérve-megérintve.
Domingo jelenléte önmagában ünnepet teremtett, s ehhez képest voltaképp minden más mellékessé vált ezen az estélynek kinevezett estén. Mellékessé vált, hogy három rendező (Aczél András és Anger Ferenc, illetve Solymosi Tamás) is kevés volt a gála épkézláb és stílusos lebonyolítására, hogy a megcélzott Shakespeare-tematikát csupán részlegesen sikerült érvényesíteni, s hogy ki mindenkit illett a konferáló főigazgatónak külön is köszönteni. Az mindazonáltal Domingo árnyékában is érzékletessé lett, hogy az Operaház mainapság egész jól áll szopránvonalon: a Melinda áriájával megdicsőülő Kolonits Klára és a Desdemona Ave Mariáját gyönyörű pianókkal előadó Pasztircsák Polina különösen kitett magáért. Ahogyan kitett magáért a Nemzeti Balett társulata is, amely Jiří Kylián koreográfiáiban érezhetően mindig önnön lehetőségei felett táncol, ám ez az igyekezet (mint most a Hat tánc szakaszában) még tökéletlen megvalósulásában is érdemes a tetszésünkre.
Magyar Állami Operaház, január 31. és február 6.
