Magyar Narancs: Ha a felnőtteknek szóló meséidet nem számítjuk, akkor az első lépésed a gyerekműfajok felé a Vacka Rádió, ez a gyerekeknek a Kossuthon szóló rádiósorozat volt. Nekem úgy tűnik, majdnem olyan hosszú volt, mint A Szabó család. Miért kellett eljönnöd a rádióból?
Rutkai Bori: Egy évad volt az egész, csak azóta százszor ismételték. Egyszeri projektre szólt a felkérés. A mesét és a szöveget nem mi írtuk akkor még, csak a zenéket, de tény, hogy fontos kezdő állomás volt számunkra a Vacka, mert ezzel az anyaggal kezdtünk el az akkor még nagyon aktív Specko Jedno mellett gyerekkoncerteket is adni. Most már fényévekre vagyunk attól a zenei világtól. Nem tagadom meg azt a korszakot, de azóta sokkal energikusabb, vagányabb, kiműveltebb zenéket csinálunk. Az első Vacka-koncertre úgy készültem, mint az érettségimre. Az esemény előtti estén előadtam a szobámnak a repertoárt saját készítésű bábjaimmal, koreográfiákkal, összekötő konferanszokkal. A koncerten kerekké vált a világ. Otthon éreztem magam, megérintett, hogy ebben a dologban minden ágacskámat fel tudom virágoztatni, hogy kölcsönhatásba kerülnek a műfajaim, hogy nemcsak egy önjelölt énekesnőcske vagyok, aki csupán ugrabugrál a színpadon, hanem tudok játszani a gyerekekkel, hasznosíthatom a horgolási mániámat a bábok elkészítésénél, csinálhatom a meseklipek videóit, mert eredetileg mozgóképkészítést tanultam.
| ||
MN: A felnőttekhez is ugyanezzel a játékos és határtalan szabadsággal szóltál. Hol a különbség?
RB: Most egy furcsa partizánjáték történik velünk. Gyerekzenét csinálunk, de sokkal több felnőtthöz jut el a zenénk, mint korábban a Specko Jednóval. Olyan dalokat készítünk, amelyekbe mindenki bevonódik: szülők és gyerekek egyaránt. Együtt bulizunk, éneklik a szövegeket a csillogó szemű nagymamák, anyukák, apukák is. Egyszerre válnak ők is gyerekké, vagy legalább elvarázsolt felnőttekké. Már többen kértek is minket, hogy csináljuk esti koncertet, ahol csak a szülők bulizhatnának az úgynevezett gyerekdalainkra. Elég izgalmas lesz, ha ez bekövetkezik.
MN: Azért, ahogy emlékszem, a Specko Jedno-koncerteken is történt egy-két vad dolog.
RB: Voltak performatikus pillanatok, bájosan brutális jelenetek. Amikor Coca-Colával telt lavórban gumicsizmával tapicskolva énekeltem egy kínai témájú dalt, vagy ketchuppal rajzolt szíveket sörrel mosogattam le tányérokról, bemutatva, hogy az alkohol hogyan oldja a szívbéli fájdalmakat. Füstölt karajjal a számban fekvőtámaszoztam, illetve ugyanezzel a lüktető húsdarabbal dekódoltam érzelmi jeleket. A gyerekeknél másfajta, finomabb előadói nyelvezetet használok. Lehet, hogy még egy kicsit visszafogott is vagyok. Mikor a gyerekekkel beszélgetek, megtapasztalom, hogyan árad belőlük a végtelen szürreál, hogyan keveredik a fantázia a hülyéskedéssel, bölcsességgel, spontaneitással, és hogy még mindig lehetne nekik „elszálltabb” dolgokról írni. Nagyon magasan van a léc, lehet, hogy nincs is léc, csak a képzelet végtelen áramlása. Ilyenkor születnek az Űrheringhez hasonló dalszereplők. Van, amikor elszabadul a mennyország: beindul egyfajta társalgás a koncerteken, amikor élőszóban frissen reagálnak egy-egy dalra, vagy csak elkezdik mesélni az életüket. Inspirál ez a fajta felszabadultság. Ami gát van még, az bennem magamban van, csak magamat fékezgetem. Mintha lenne a fejemben egy konzervatív kiadó vagy egy szerkesztő, aki megpróbál disztingváltan rendezkedni az őrült ötletek tárházában. Próbálok sokfajta elképzelt elvárásnak megfelelni, lehet, hogy lehetnék kicsit lazább… Bár eddig bejött az az alkotói recept, hogy őszinte dolgokat csinálok, de gondoskodó tudatosságba bugyolálva.
MN: Hová lehet fejlődni szerinted? Halász Judit és a Kaláka például ugyanolyan negyven éve. Ti eddig kétévente adtatok ki új albumot, amiken azért vannak apró elmozdulások.
RB: Az Űrdöngölőket majdnem egy éven át készítettük. Rengeteg időt szántunk a keverésre, az utómunkára. A szülők, akik attól féltek, hogy a Pizsamátor után nem tudunk jobb lemezt csinálni, most agyba-főbe dicsérnek bennünket. Hangzásban is sokat fejlődtünk az első lemez óta, a dalszövegek is egyre rafináltabbak, gazdagabbak. Vannak már terveim, hogy ebből a magasröptű állapotból hova tudunk majd kanyarodni, ha az új lemezre való anyagot kezdem el gyűjtögetni.
MN: A zenészek frontján sincs sok változás, az alapnégyesetek állandó. Most sok vendégetek is volt. Mészáros Ádám gitáros például egészen új színeket vitt a dalokba, és Németh Imre, a hangmérnökötök meglepően sok elektronikát tett az anyagba, így születhetett meg DJ Bácsi is. De hogy került a csapatba Hajdú B. István?
RB: Egy sportoló ismerősünkön keresztül szereztük meg István elérhetőségét. Én egyébként elfogult rajongója vagyok. Imádom a hangját, a humorát, a lendületét. Kisgyermekes apukaként ismert már minket, és nagyon örülök, hogy be merte vállalni ezt a feladatot. A Funky Town című dalba hívtam meg közreműködőnek, ahol focimeccset kellett közvetítenie. Kezdetben csak a játékosok nevét adtam meg (Iszkiri Oszkár, Sánta Jeromos és Spuri Gerzson), a többi szövegrészt István improvizálta. Néha aztán mi magunk is meccselgettünk a szavakon, például a stadion szót valamiért nem szerettem volna hallani, beértem egy falusi focipályával is, ahol gitározó futballisták vezetik a slágerlistát.
MN: Sena is nagyon odatette magát…
RB: Tudtam róla, hogy kislányával együtt „rácuppantak” a zenénkre, és gondoltam, klassz lenne együtt csinálni valamit. A Gyere, szeptember! című afrós számunkat eleve úgy írtam, hogy Senát képzeltem el mint ragyogó nevető, táncoló napot. Szuper volt együtt dolgozni vele, a koncertünket is beragyogta a jelenléte.
MN: A sok téli dal viszont kicsit fura nekem…
RB: Minden albumunkon vannak téli dalok, általában végiggurulunk az éven. Januári születésű vagyok, ráadásul hóember volt a jelem az oviban. Néha olyan, mintha ömlene belőlem a hó, vagy legalábbis a havas dalok. Télen csináltunk is egy Hóváró című válogatáslemezt, és most már újból támadnak a téli témák, hogy írjak belőlük új dalokat. Egész évben karácsonyozok. Minden este felvillannak a kerti fenyőfán a napelemes izzósor apró fényei.
MN: Ha lefejted a szöveget, ezek akár felnőttdalok is lehetnének, nem a tipikus cukiskodásról van szó. Sok a műfaji szám is…
RB: Inkább úgy gondolom, hogy a műfajokkal zsonglőrködünk, kevergetjük őket: űrbrazil vagy pszichedelikus tornaóra, falusi focifunky vagy mesekuplé. Lehet azt mondani, hogy dögös gyerekzenét csinálunk, ahol Szerető Dani basszusgitározása a legjobb ízű, kreatív diszkóalapokat idézi, Darvas Kristóf bármilyen műfajt képest kopogtatni a zongorán, Dudás Zsombor pedig megbízható lendülettel varrja össze dobverőkkel a grúvokat. A táncoltatás alapvető létszükségletem, és erre muszáj olyan korábbi zenei példákból merítenünk, amiken mi is felnőttünk.
MN: Például a diszkóból?
RB: Ó, igen, lenyűgöz a Soul Train, a hetvenes évek szikrázóan színes diszkóvilága. Így lett fontos szereplő, motívum a klipekben és a műsorokban a diszkógömb, ez a gyönyörű mágikus forma. A gyerekeket is vonzza és megbűvöli, ahogy csillog, ahogy kicsiben látod benne magad. És noha zeneileg száguldó, pörgő, lüktető diszkót produkálunk, közben a szöveg meghitt, gazdag álomszövet. Olyan, mint egy kincses szigeten nyíló mesebolt.
MN: Ahogy a Specko esetében is, a koncert itt is valami különleges, valami más.
RB: Van egy végtelen mély bőröndöm, többkosárnyi bábom és jelmezem. Ne teljes szerelésre gondolj, inkább színes, horgolt sapkákra vagy állatfejdíszekre, turbánokra és kalapokra, amik könnyen felvehetők. Minden számhoz horgolok bábokat. A Citrom Cirkuszban a gyerekek jönnek fel a színpadra, beöltöznek társulati tagoknak, példádul Foszforeszkáló Kecskének vagy az Umcaca Maca nevű zenebohócnak. A Rizibizi Diszkó című számban egy anyukát és egy apukát szoktam megkérni, hogy bábozzanak helyettem Rizibizi néniként és Rizibizi bácsiként. Elképesztő táncprodukciókat szoktak nyomni a szülők a színpadon. Azt sem bánom, ha jobban táncolnak, mint én. Sőt! Jó nézni, ahogy ellazultan kavarognak.
MN: Minden album mellé elkészül a rendkívül színes képeskönyv is. A képi világ is hozza kissé a felnőttfestményeid atmoszféráját, csak persze konkrétabbak, és nincs bennük erotika.
RB: Azért az elefántos képbe, ami a Bandzsáró című számhoz készült, egy pici érzékiséget belecsempésztem. Vannak titkos gránátalmák és más finom utalások a szerelemre. Az első két könyv illusztrációi még nagyon tapadtak a dalokhoz, az új album képei önálló festményként is működnek. Vetítős koncerteken, felnagyítva láthatók a legszebbek mögöttünk, a vásznon. Kaptunk már olyan fotót is, hogy úgy aludt egy kisfiú a könyvvel, mint egy plüssel, szorosan átölve. Ez a legszebb referenciánk.
MN: Mi lepett meg legutóbb?
RB: Hogy a kamaszokat, akikre nem is mertem gondolni, bevonzotta ez a furcsa világ.
A legutóbbi Budapest Bár-koncert után tizenhét év körüli aranyos fiúk kérték, hogy szelfizhessenek velem, és egyikük elmondta, hogy a Rizibizi Diszkóra szoktak bulizni. Elfelejtettem megkérdezni, hogyan jutott el hozzájuk ez a dal. Lehet, hogy egy kistestvér révén, de az is lehet, hogy simán csak rászörföltek a neten a klipre. Aztán ez a fiú kétszer is elmondta: „Vigyázz magadra, Bori!” Lehet, hogy belelátott a lelkembe, jólesett, hogy valamiért fontos vagyok neki. Ez egy virtuális, lelki stage diving.
