Interjú

„Egy új élet reményéről”

Oksana Lyniv karmester

Zene

Rácáfolt a magukat hosszú ideje tartó előítéletekre, amikor női karmesterként karriert csinált. Jelenleg a bolognai Teatro Communale zeneigazgatója, de vezényelt már Bayreuthban is. Magyarországon a Concerto Budapest élén mutatkozott be.

Magyar Narancs: Zenészfamíliából származik, és a családi schubertiádákkal a tévében is felléptek.

Oksana Lyniv: Tevékeny gyermekkorom volt. Anyám zongorista és zenetanár volt, apám pedig karvezető, aki együttest szervezett belőlünk a testvéreimmel. Énekeltünk, hangszeren játszottunk, és nyáron is egymást követték a fellépéseink. Nem volt szokatlan, hogy a zene tölti ki a napjaimat. Először zongorán kezdtem tanulni, majd cimbalmon, hegedűn, és persze az ukránok népi fuvolaféléjén, sopilkán is játszottam. Négy évig tagja voltam egy kamarakórusnak Lvivben. De akkor találtam igazán magamra, amikor korrepetitor lettem az operaházban, és betekintést kaptam a társulat, a zenekar, meg persze a karmester munkájába. Tizenhat évesen vezényeltem először, és most is beleborzongok, annyira elvarázsolt a szimfonikus zenekar. Ezután jelentkeztem karmester szakra.

MN: Nem akarok hosszan elidőzni azon, hogy nőként úttörő dolgot vállalt, erről sokszor kérdezik. De ugye volt, aki hitt önben annak ellenére, hogy a karmesteri szakma a férfiak felségterületének számít?

OL: Nem, sajnos nem. Az új évezred nagy szegénységben találta az országot, a zenészszakmában sem voltak reménykeltő kilátások. Az apám őrült ötletnek tartotta, hogy nőként karmester legyek, úgy vélte, senki nem fog munkát adni nekem. Engem azonban tényleg elbűvölt a zenekar hangja! Hallgattam a lemezeket, és arra gondoltam, hogy egyszer én is ott lehetek ennek a gyönyörű kozmosznak a közepében, inspiráló erőként hangot teremthetek a kezemmel. Számomra nem volt ennél nagyobb csoda. A mai napig lenyűgöz a munkafolyamat, amit most, a próbák alkalmával is átélünk: látom a zenészek arcán, a szemükben, hogy felvillanyozza őket a munka. Sokan sokfélék vagyunk, de ilyenkor egyetlen egységgé, egyetlen történetté olvadunk össze.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.