Interjú

„Egy új élet reményéről”

Oksana Lyniv karmester

Zene

Rácáfolt a magukat hosszú ideje tartó előítéletekre, amikor női karmesterként karriert csinált. Jelenleg a bolognai Teatro Communale zeneigazgatója, de vezényelt már Bayreuthban is. Magyarországon a Concerto Budapest élén mutatkozott be.

Magyar Narancs: Zenészfamíliából származik, és a családi schubertiádákkal a tévében is felléptek.

Oksana Lyniv: Tevékeny gyermekkorom volt. Anyám zongorista és zenetanár volt, apám pedig karvezető, aki együttest szervezett belőlünk a testvéreimmel. Énekeltünk, hangszeren játszottunk, és nyáron is egymást követték a fellépéseink. Nem volt szokatlan, hogy a zene tölti ki a napjaimat. Először zongorán kezdtem tanulni, majd cimbalmon, hegedűn, és persze az ukránok népi fuvolaféléjén, sopilkán is játszottam. Négy évig tagja voltam egy kamarakórusnak Lvivben. De akkor találtam igazán magamra, amikor korrepetitor lettem az operaházban, és betekintést kaptam a társulat, a zenekar, meg persze a karmester munkájába. Tizenhat évesen vezényeltem először, és most is beleborzongok, annyira elvarázsolt a szimfonikus zenekar. Ezután jelentkeztem karmester szakra.

MN: Nem akarok hosszan elidőzni azon, hogy nőként úttörő dolgot vállalt, erről sokszor kérdezik. De ugye volt, aki hitt önben annak ellenére, hogy a karmesteri szakma a férfiak felségterületének számít?

OL: Nem, sajnos nem. Az új évezred nagy szegénységben találta az országot, a zenészszakmában sem voltak reménykeltő kilátások. Az apám őrült ötletnek tartotta, hogy nőként karmester legyek, úgy vélte, senki nem fog munkát adni nekem. Engem azonban tényleg elbűvölt a zenekar hangja! Hallgattam a lemezeket, és arra gondoltam, hogy egyszer én is ott lehetek ennek a gyönyörű kozmosznak a közepében, inspiráló erőként hangot teremthetek a kezemmel. Számomra nem volt ennél nagyobb csoda. A mai napig lenyűgöz a munkafolyamat, amit most, a próbák alkalmával is átélünk: látom a zenészek arcán, a szemükben, hogy felvillanyozza őket a munka. Sokan sokfélék vagyunk, de ilyenkor egyetlen egységgé, egyetlen történetté olvadunk össze.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.