Magyar Narancs: Zenészfamíliából származik, és a családi schubertiádákkal a tévében is felléptek.
Oksana Lyniv: Tevékeny gyermekkorom volt. Anyám zongorista és zenetanár volt, apám pedig karvezető, aki együttest szervezett belőlünk a testvéreimmel. Énekeltünk, hangszeren játszottunk, és nyáron is egymást követték a fellépéseink. Nem volt szokatlan, hogy a zene tölti ki a napjaimat. Először zongorán kezdtem tanulni, majd cimbalmon, hegedűn, és persze az ukránok népi fuvolaféléjén, sopilkán is játszottam. Négy évig tagja voltam egy kamarakórusnak Lvivben. De akkor találtam igazán magamra, amikor korrepetitor lettem az operaházban, és betekintést kaptam a társulat, a zenekar, meg persze a karmester munkájába. Tizenhat évesen vezényeltem először, és most is beleborzongok, annyira elvarázsolt a szimfonikus zenekar. Ezután jelentkeztem karmester szakra.
MN: Nem akarok hosszan elidőzni azon, hogy nőként úttörő dolgot vállalt, erről sokszor kérdezik. De ugye volt, aki hitt önben annak ellenére, hogy a karmesteri szakma a férfiak felségterületének számít?
OL: Nem, sajnos nem. Az új évezred nagy szegénységben találta az országot, a zenészszakmában sem voltak reménykeltő kilátások. Az apám őrült ötletnek tartotta, hogy nőként karmester legyek, úgy vélte, senki nem fog munkát adni nekem. Engem azonban tényleg elbűvölt a zenekar hangja! Hallgattam a lemezeket, és arra gondoltam, hogy egyszer én is ott lehetek ennek a gyönyörű kozmosznak a közepében, inspiráló erőként hangot teremthetek a kezemmel. Számomra nem volt ennél nagyobb csoda. A mai napig lenyűgöz a munkafolyamat, amit most, a próbák alkalmával is átélünk: látom a zenészek arcán, a szemükben, hogy felvillanyozza őket a munka. Sokan sokfélék vagyunk, de ilyenkor egyetlen egységgé, egyetlen történetté olvadunk össze.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
