Ám a hangverseny harmadik másodpercére kiderült, miért játszik Szokolov épp Purcellt, és hogy ez miért lesz jó nekünk. Ekkor bugyborékolt fel ujjai között az első trilla, amelynek fénye egy csapásra Purcell-zongorát varázsolt a Müpa méretes Steinway-éből, és elfeledtette, hogy csembalóra készült repertoárt hallunk. Talán a billentés sebessége a titka ennek a varázslatos hangzásnak, amely időnként valóban csembalót, másszor cimbalmot idézett, s csak egyetlen dolgot nem keltett: hiányérzetet.
Purcell pedig nagy szerző, ezt eddig is tudtuk. Technikailag egyszerű, de Szokolov ujjai alatt magasabb dimenzióba lépő billentyűs darabjai egy teljes világképet rajzolnak fel a moll hangnemű szvitek melankolikusan, magányosan töprengő prelude-jeitől és sarabande-jaitól a harapósabb tánctételekig. A matrózok tánca, Írország sós tengeri levegője és zöld mezői, dudautánzások és harangozások, a Dido és Aeneasból és a Purcell-dalokból ismerős éles ritmusok, merész harmóniák teszik félreismerhetetlenül egyénivé ezt a világot. Bach előtt aligha élt billentyűs szerző, aki a szólamok belső feszültségéből, a hangok egy irányba való vágyakozásából ekkora íveket tudott volna rajzolni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
