Egy Kis Zap Zene - Marie Daulne (Zap Mama)

  • Sz. T.
  • 2005.08.18 00:00

Zene

Ül az öltözőben, jobbra-balra lődöz, mintha távkapcsoló volna a kezében, még hangot is ad hozzá, csjú-csjú-csjú.

Ül az öltözőben, jobbra-balra lődöz, mintha távkapcsoló volna a kezében, még hangot is ad hozzá, csjú-csjú-csjú. Zap Mama. Ezt a nevet találta ki magának és együttesének, fellépése előtt ezt magyarázza nekünk. Zapping - a kapcsolgatás nem az igazi, nincs hasonlóan kifejező magyar szavunk a gombnyomásos csatornaváltoztatgatásra. "Mindenféle dolgok érdekelnek, I'm really a Zap woman, kapcsolgatós nő vagyok - mondja -, Mama pedig azért, mert mindannyian a Földanyától valók vagyunk. A Földmamától. Nem tudom, mi lesz a következő lépésem, de azt tudom, hogy továbbra is az emberi hangokra fokuszálok, az az én világom. Mindig sokféle vokális zenét fedezek fel, új harmóniákat, amelyek csak arra várnak, hogy kiaknázzák őket. Meg kell ismernem, meg kell tanulnom, be kell gyakorolnom ezeket. És amikor már elsajátítottam, kezdek is velük valamit."

Nem mondja ki, de úgy hangzik, mintha az ars poeticája lenne. Felfedezni, megismerni, megtanulni, felhasználni. Pontosan így tesz közel másfél évtizede a Zap Mama élén, Európa, Afrika és Amerika máig élő vokális hagyományai között tallózva. Talán nem pusztán az udvariasság mondatja vele, hogy nyitva áll az ajtó Kelet-Európa felé, akadhat még erre is fölfedeznivaló.

A valaha Zaire-ként emlegetett Belga Kongóból indult.

"Kongó belga gyarmat volt. 1960-ban függetlenné vált, de ezután is ott maradtak azok a belgák, akik szerették, és ott akarták élni az életüket. Apám is közéjük tartozott. Kongói nőt vett feleségül, az anyámat. Mesélték nekem, milyen nehéz volt a függetlenség után, harcok folytak, sokáig nem sikerült elnököt találni, tudod, milyen a politika. Egyre rosszabb lett a helyzet, a felkelők öldökölni kezdtek. Menekülnünk kellett. Apám a fogságukba esett, megölték. Anyám az őserdőbe menekült velünk (testvére, Yassin is vokálozik a Zap Mama Ancestry In Progress című, tavalyi lemezén - Sz. T.), a pigmeusoknál bujkáltunk, amíg le nem nyugodott a helyzet. A pigmeusok sok belgát, sok európait mentettek meg. Mikor aztán bejött a belga hadsereg, mi is Belgiumba repültünk. Ez 1965-ben történt, három hónapos voltam. Négyéves koromban mentünk először vissza Kongóba. A mamám azt akarta, hogy érezzem és értsem meg, honnan származom, persze meg akarta keresni a férjét is. Ekkor tudta meg, hogy megölték. Átvette az üzleti ügyek irányítását, majd apám kívánságának megfelelően visszatértünk Belgiumba, azt akarta, hogy a gyerekei ott nőjenek fel, belga oktatásban részesüljenek. Így is történt.

Amikor 18 éves lettem, szintén az ő kívánságára visszautaztam, hogy megismerjem, milyen volt az ottani életünk, lássam, miért akart ő ott maradni. És hogy még jobban megértsem a mamámat. Belgiumban felnőtt afrikaiként úgy éreztem, két kultúra között élek. Értettem az európai kultúrát és az afrikait is, de nem értettem, miért állnak harcban egyesek, miért van szegregáció. Én mindkét kultúrában jól éreztem magam.

Visszamentem az őserdőbe. Meg akartam érteni apám örömét, aki Kongóban találta meg a szerelmet, a mamámat. Végül is erről szól az egész zeném. Erről a jó érzésről, ami az enyém is. Tizenhat éves korom körül, amikor az ember kezdi megtalálni önmagát, meg akartam ismerni saját afrikai kultúrámat. Könyveket és dokumentumfilmeket kölcsönöztem. Amikor meghallottam a pigmeusok énekhangjait, egyszer csak történt valami. Döbbenetes érzés volt. Ekkor határoztam el, hogy még jobban meg kell ismernem ezt a világot. Kérdezgetni kezdtem a pigmeusokról a mamámat, akit büszkeséggel töltött el, hogy engem érdekel a hagyomány. Jegyzeteket készítettem. Tinédzserként, amikor búcsút intesz a gyerekkorodnak, és megérkezel a felnőtt-világba, jönnek a problémák, minden elsötétül. Hiányzott a gyermekkor világa, de a pigmeusok tiszta hangjai egészen felfrissítettek. Elhatároztam, hogy visszatérek hozzájuk, és megpróbálom megérteni, mi ez az érzés, megpróbálom megismerni a történelmüket. Valószínűleg a tudatalattimban rögzült valami a pigmeusoktól, de addig senki sem mesélt róluk, nem írtak róluk a történelemkönyvek. Úgy éreztem, az én külde-tésem az, hogy mindezekről beszéljek. Amikor visszamentem közéjük - persze nem ugyanazokhoz az emberekhez, akik megmentették az életünket -, azt mondták, hogy terjesszem a dalaikat, beszéljek a népükről. Ezt meg is ígértem. Visszautaztam Belgiumba, és hozzáláttam. Azt is a pigmeusoktól tanultam, hogy fontos az együttlét. Ebből a logikából következett, hogy zenekarban legyek, ne egyedül. Én kreáltam a zenéket, és olyan énekeseket kerestem magam mellé, akiknek az enyémhez hasonló a családi hátterük."

A többi már a modern világzene-történet része, ott van a lemezeiken (Zap Mama; Adventures In Afropea; Sabsylma; 7; A Ma Zone; Ancestry In Progress), sőt nem csak a sajátjaikon - a korai Zap Mama nélkül aligha született volna meg úgy az Egy Kiss Erzsi Zene, ahogy. Marie Daulne azt mondja, hét év elteltével, amíg csak a vokálra koncentrált és különféle énektechnikákat fejlesztett ki a többi énekesnővel együtt, úgy döntött, ideje irányt venni a hangszeres zene felé. "Basszussal, bőgővel és dobbal kezdtem. Ez a zene alapja, a dob, a basszus és az emberi hang. De ez így nagyon nehéz volt, hiányzott még valami. Gitárost és billentyűst is hívtam; itt tartunk most."

A Zap Mama megszólalása fokozatosan vál-tozott, előbb bejöttek a férfihangok (U-Roy a klasszikus reggae és Michael Franti az intellektuális rap világából), aztán hívás érkezett a philadelphiai hiphopkollektíva, a Roots környékéről: Marie Daulne hangjára volt szükségük (Erykah Badu, Common stb.). Később DJ Krush is jelentkezett Japánból, de az az elmélyült zenekari munka, aminek az eredményét most a Szigeten is hallhattuk, azt mutatja, a kapcsolgatós nő igazi társakat talált Amerikában.

Hogy megint csak bebizonyosodjék a pigmeus bölcsesség.

Neked ajánljuk