Igor Stravinsky A csalogány (Le rossignol) címû csodálatos meseoperáját Christian Chaudet mûfajteremtõ elszántsággal vitte filmre. Rendezésének mottóját a szerzõtõl kölcsönözte: "a zenét nem elég hallani, látni is kell". A DVD tanúsága szerint e mottó felmenti õt a puszta láttatás, a lapos vizualizálás favágása alól, és egy önmagában is érvényes, rendkívül gazdagon és igényesen kidolgozott, képzõmûvészeti értékû látványvilág kialakításához ad muníciót. Chaudet e világ minden kockáját - mégiscsak ez a lényeg - az opera partitúrájához, ütemvonalaihoz, dallamtöredékeihez, hangszereléséhez, ritmusához és a nagyszerû elõadás tempójához kapcsolja. A hangfelvétel egyébként már 1999-ben megjelent CD-n, a párizsi Nemzeti Opera Zenekarát James Conlon vezényelte, s ugyanazok a nagyszerû énekesek énekeltek rajta, akik a hat évvel késõbb forgatott filmen is szerepelnek. A szereplõgárda élén természetesen a címszerepet éneklõ Natalie Dessay áll, akinek fenomenális hangi adottságait nem érdemes hosszan ecsetelni, A csalogány fõszerepére alkalmasabb torkot nemigen köszörülnek manapság. A zene és a kép zökkenõmentes illeszkedése elsõ látásra is lehengerlõ, a film kulisszatitkait bemutató werkfilmben aztán bõséggel látunk példát storyboard és kotta összecelluxozására, kottából instruáló és elõéneklõ filmrendezõre, a zenei logika megalkuvásoktól mentes érvényesítésére. A végeredmény pedig - az egyik társalkotó be is vallja - animációs film, melyben a bluebox technika és a 3D animáció olyan virtuóz és kreatív felhasználásával találkozunk, melyet hamarosan viszontlátunk majd az amerikai mainstream animációkban, igaz, akkor már nem Stravinskyt szolgálja, hanem Shrek legújabb kalandjait. Ez A csalogány mérföldkõ az operafilmek történetében, s nemcsak az operaszeretõk, hanem minden filmbarát számára kötelezõ "olvasmány". S csak mellékesen jegyzem meg, hogy a DVD-szerkesztõk is találnának benne utánoznivalót.
Molnár Szabolcs
EMI/Virgin Classics, 2006
*****
V mint vérbosszú Mint a legtöbb elsõ bálozó képregényhõsnek, a nemes egyszerûséggel csak V-ként bemutatkozó igazságosztónak is sok a magyaráznivalója. Egy vadonatúj világképet kell rövid úton vázolnia; miként is lett a közeljövõ Angliájából fasiszta rendõrállam, milyen fondorlatokkal lett a nép félrevezetve és megfélemlítve, kik és hogyan mûködtetik e minden másság ellen fellépõ erõszakszervezetet. Mielõtt rátérnénk a részletekre, a maszk mögött rejtõzõ késdobáló Nathalie Portman megmentésével és a londoni bíróság levegõbe röpítésével bizonyítja lobbanékony, a színpadiasságot sem nélkülözõ természetét, másnap pedig már a tévé képernyõjérõl intéz lázító beszédet a néphez, mármint ahhoz a néhány statisztához, akik egy gyors körkapcsolás erejéig egy pub, egy öregek otthona és egy tipikus angol nappali lakóiként hivatottak a nagybetûs népnek arcot adni. Az efféle gyengécske fogások és a dinamitnál is nagyobbat szóló közhelyek némileg aláássák e hangsúlyozottan jelen idejû utópia komolyságát; a késõbbiekben ennél komolyabb kifogások is felmerülnek a Mátrix producerei által gyártott áruval kapcsolatban. Hagyján, hogy V sztorijával vagy legalábbis nagyon hasonló történetekkel a rivális képregény-világokban is gyakran találkozni, az azonban már egyáltalán nincs rendjén, hogy egy papíron talán értelmes, filmen azonban teljességgel elhibázott szuperhõstörténet a náci koncentrációs táborok szörnyûségeinek megidézésével, történetesen egy gödörnyi hulla látványával kíván szert tenni némi pult alól szerzett fontosságra.
- köves -
Az InterCom bemutatója
**+fél
Csajkovszkij: 4., 5. és 6. szimfónia Aki szereti a jeles orosz mûveit, csakis ebben az elõadásban hallgassa! Jevgenyij Mravinszkij a Leningrádi Filharmonikusokat félelmetes teljesítményre vezényli, az ember úgy érzi, másként talán nem is lehet elõadni ezeket a táncos energiáktól feszülõ, megint máskor végtelenül melankolikus, olykor õszinte, máskor kissé kimódolt, mondhatni giccses szenvedélyektõl csak úgy duzzadó darabokat. A legjobb talán a 6. szimfóniával kezdeni, ez Csajkovszkij utolsó mûve (1893), egyesek szerint egy elõre bejelentett öngyilkosság krónikája. Ráadásul aligha vitatható, hogy a Pathétique melléknevû szimfónia a legmélyebb társai közül ("összes mûvem közül erre vagyok a legbüszkébb"), és Mravinszkijék elõadását hallva még a nem hívõ (például e sorok szerzõje) is a megtérést fontolgatja. Az 5/4-ben írt második tétel ritmikus tökélye lenyûgözõ, mély szomorúsága megkapó, a negyedik tétel fájdalma szívbemarkoló. De talán a hatalmas terjedelmû elsõ tétel a legemlékezetesebb, a mélyvonósokon-fagotton felhangzó De profundis-szerû téma ékesen mondja: nincsen remény.
A 4. szimfónia scherzójában megcsodálhatjuk a vonóskar fantasztikus pizzicato játékát, a zárótételben (benne az "Áll egy ifjú nyírfa a réten" dallama) pedig eksztázisban muzsikál mindenki. De talán mindent felülmúl a Pathétique harmadik tételének elõadása, Mravinszkij szinte észrevétlenül robbantja ki a különféle hangszercsoportokban végig ott bujkáló fõtémát, hogy a hatás aztán elemi erejû legyen.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2006, 2 CD
*****
Vadkaland Ez az animációs gyerekfilm az állatvilágban játszódik, ember, ha egyáltalán látható, legfeljebb háttal, a szó minden értelmében arctalanul. Persze, a bestiák tökéletesen antropomorfizálódtak, és, ahogy Nietzsche mondaná, emberi, túlzottan is emberi problémákkal küszködnek. Samson, a New York-i állatkertben élõ, rettenthetetlennek tûnõ oroszlánapa például azzal, hogy Ryan fiát megtanítsa félelmet keltõen üvölteni, ám ez sehogy sem sikerül. Az oroszlánkölyök bánatában egy zöld dobozba menekül, mert úgy tudja, ez kiviszi õt a parkból. Ki is, egészen a vadonig - de már késõ bánat. Samson és társai, Bridget, a zsiráfhölgy, Nigel, a koala, az észkombájn Benny, a mókus, Lerry, az anakonda természetesen a nyomába szegõdnek, hogy visszavigyék a biztonságot nyújtó állatkertbe. Ám a vadonban egy meglehetõsen punkosan viselkedõ gnúcsordával kell megharcolniuk: wild things. A közvállalat a végén eredményes, ráadásul még a betörhetetlennek látszó gnúk is táncolva-dalolva hajóznak be az állatkert azilumába.
Domesztikációs vagy asszimilációs történet egyrészt, másrészt kettõs - némi freudi ízekkel dúsított - nevelõdési regény: nemcsak a kisoroszlánnak, de apjának is megadatik egyfajta Bildungsroman. Hogy hogyan, azt elárulni már poéngyilkosság lenne. A megvalósítás ékesen példázza a gyorsuló idõt, itt minden pörög, és ha balról elkerültél egy szójátékot (a magyar szöveggyártók remekül dolgoztak), még mindig számíthatsz egy jobbról érkezõ vizuális trükkre. Szellemes, csak néha unalmas film, de az üresjáratok alatt a nézõ (felnõtt? gyerek?) legalább kipihenheti az ilyen dózisban olykor már aggasztó szórakoztatást.
- ban -
Forgalmazza a Fórum Hungary
****
Roland Schimmelpfennig Berlin, Greifswalder Strasse címû darabján még ki sem hûlt a festék, máris megrendezte Kecskeméten Bodolay Géza. Rengeteg szerep van benne, nyúlfarknyiak, villanásnyiak, kellékszerûek - hogy Schimmelpfennig nem színészben és szerepben gondolkodik, az tuti. Figurákban talán: csupa epizodista.
A darab fõ kérdése tényleg kérdés: mit tennél, ha mindössze huszonnégy órád lenne hátra az életbõl? Errõl szerintem darabot is lehetne írni - az már tök véletlen, hogy épp a napokban éltem át ugyanezt a dilemmát egy folytatásos politikai krimi egyik szereplõjével: a 24 óra címû amerikai sorozatban valaki plutóniumot lélegzik be, ezért egyetlen napja van arra, hogy valamit javítson több évtized folyamatos rontásán. Jó film.
Schimmelpfennig újabb bõrt húzott le egy korábbi darabjáról, az Örkény Színházban jelenleg is látható Arab éjszakáról. Ezúttal is egy puzzle-jellegû történet összerakására épül a darab; oda- és visszautalások szövevényes hálója készteti fokozott figyelemre a közönséget - amely azért nem marad le semmi lényegesrõl, ha olykor kikapcsol. Márpedig olykor kikapcsol, mert a feszültség mintha áramkimaradás miatt szakadozna.
Író és rendezõ találkozása mindazonáltal szerencsés és könnyed, a tálalás pedig nagyvonalú. Kinek-kinek ízlése és emlékei szerint esik jól vagy még jobban a berlini film jeleneteit bámulni (ezt is Bodolay készítette Bori Tamással), éles vágásokkal olykor Kecskeméten termünk. Ügyes.
És szórakoztató. Valaki befalaz egy kanalat, közben lelövik, a kanalat sok év múlva véletlenül kibontja egy kõmûves, leejti az emeletrõl, egy fiú elé esik, aki egy lánynak adja, aki az eredeti befalazónak a valahanyadik unokája. De közbül kihagytam pár állomást. Elfelejtettem.
- ki -
Merlin Színház, április 9.
***
Swayzak: Route de la Slack A Swayzak duó tagjai, James Taylor és David "Brun" Brown elõször 1993-ban találkoztak a keverõpult mögött, 1994-ben készítették el elsõ felvételüket, elsõ hivatalos kiadványuk pedig pont kilenc éve jött ki - mostanra tehát eljött egy retrospektív album ideje. Taylor és Brown a minimal-dub-tech-house zene koronázatlan királya - hibátlan ízlés és perfekt stúdiómunka jellemzi ténykedésüket, s az eredmény számtalan, túlzás nélkül állíthatóan zseniális darab. Új dupla CD-jükön részben a remixeket, másrészt az utóbbi tizenkét év publikálatlan felvételeit tették közszemlére - van mibõl válogatni, s aki keres, ezúttal is bõséggel fog találni -, lehetõség szerint mindenféle mûfajból, csak hogy el ne unjuk a menüt. Míg a Quarknak készített remix gusztusos elektropop, addig a Will Saul- vagy a Slam-átdolgozás sokkal minimalistább, bár nem kevésbé megkapó. A Tahiti 80 (Changes) és a Bergheim 74 (Random Access Memory) dekonstrukciói pedig egyértelmûen a lemez csúcspontjai: gyönyörû, vokális, melodikus, mégis feszes ritmikájú, jól táncolható darabok, s ez utóbbi szempontból méltó párjuk Senor Coconut Deep Purple-adaptációjának (Smoke On The Water) sajátos, minimál-karibi újragondolása. A Rarities, ha lehet, még ennél is gazdagabb stílusokban: kezdve a korai, 1994-es triphopszerû, kissé trágár I Love Lassie-tõl, folytatva például az 1998-as broken beat-alapvetés Lokallal, s befejezve a tavalyi tekerõs minimal-house klasszikus Make Up Your Minddal - teljes idõutazás Swayzak szórakoztató és kreatív pályafutásán keresztül. Ezt a gyûjteményt tényleg nem érdemes kihagyni.
- minek -
!K7/Neon Music, 2006
*****
Joseph O'Connor: A Tenger Csillaga A cím egy hajó neve, egyike azon százaknak, melyek 1847-ben a rettentõ ír éhínség idején vitték a kivándorlókat New York látszólag enyhet adó kikötõjébe. Mert persze itt is megaláztatás és megszomoríttatás várja e páriákat, ám az 1963-ban született szerzõ ezt már csak sejteti. Miként csupa sejtetés és elhallgatott titok az egész, nagyszerûen felépített, voltaképpen letehetetlen regény. O'Connor a régi, a 19. századi értelemben vett gazdag cselekménnyel, minden értelemben extenzív és intenzív bõséggel látta el könyvét, elegyítve ezt poszt-modern izgalmakkal, úgymint több szempontú cselekménybonyolítás, narratív bizonytalanság, sokféle stílusparódia (többek közt álkrimi), fiktív és valós szövegek keverése (a fordító, M. Nagy Miklós ismét nagyszerûen dolgozott); és mindeme szövegekhez sokatmondóan kapcsolódó képanyag: karikatúrák és illusztrációk egykori lapokból, könyvekbõl. Itt mindenki megkapja a magáét, kielégülnek a szerelmi románcok hódolói, ki a társadalmi, netán történelmi kérdések iránt érdeklõdõ olvasók, és nem marad ajándék nélkül az elbeszélõi horizontok PhD-hallgatója sem.
De a lényeg: felejthetetlen alakok galériája a kötet. Mindenki él és plasztikusan körüljárható, mindenkinek megvan a maga kis (vagy nagy) életigazsága, minden figura emlékezetes, miközben érezni, a szerzõ sokkal többet tud róluk, mint amit a kötetbe beleírt. Mary Duane csodálatos szépségû ír cselédrõl pedig elmondhatjuk, amit a hajóorvos jegyez fel naplójába: "Úgy éreztem, egészen kivételes személyt ismertem meg."
- banza -
Európa Könyvkiadó, 2006, 554 oldal, 2800 Ft
*****
Pardaillan lovag 2000-ben, az ÉS 12. számában (március 24.) olvashattuk Németh Gábor Sötétkamra címû remek tárcájában, hogy "A létra lábait gondosan bekötöttük ronggyal, én meg a Szilvi, mint Pardaillan lovag úgy hatvankettõben a Munkácsy képernyõjén a gebéje patáit..." - én nagyon odavagyok az ilyen képekért. Azóta akarok szólni neki. Találkoztunk is párszor, de az igazán pompás alkalom most jött el, lehet végre ellenõrizni a dolgot. S a felszólamlás illeszkedik is azon, utóbbi idõben bevett szokásunkba, mely szerint idõnként felhívjuk a figyelmet, ha az Örökmozgó bemutat valami jó kis baromságot a hatvanas évek viselt dolgai közül (például a köpenyes-kardozós szcénából a Scaramouche volt ilyen, vagy a San Gennaro kincse kortárs-rablósból).
Nem, Gábor, a derék lovag pont nem kötötte be ronggyal a lova lábát. Üzletfelei, harcostársai - két jóravaló, ám minduntalan csetlõ-botló mihaszna -, hogy valami pallóhídon pisztelen elosonjanak, bekötötték. De Pardaillan (kell-e mondani, Gerard Barray) direkt kereste a bajt, felacsargott benne a bömbent verekedhetnék. Nemhogy dübögött a gebéje, de õ még hangosan óbégatott is valami nótát, csak hogy biztos meghallja az ellen. Épp e kontraszt volt a poén. Arra ment ki végig a játék, a poénra. Ilyenformán mondott alkotást nyugodtan értelmezhetjük a mûnem paródiájaként. 1962-ben az ilyesmi voltaképpen nagy szónak számított, noha bizonyos fokú egészséges távolságtartás nagyon is jellemzõ volt ezekre a filmekre, de a Pardaillan vitte legmesszebb a marhulást.
Mindegy, mi két legyet nyársalunk egy kardcsapásra. Menjenek, barátaim filmmúzeumba, és olvassák sûrûn Németh Gábor dolgait!
tévésmaci
Örökmozgó, 22-én, f7
*****
