Lemez

Elbow: Little Fictions

Zene

Három évvel ezelőtt alkalmam volt elcsípni az Elbow-t Bécsben, és két dolog ragadt meg bennem különösen: rettentően jó volt a koncert, Guy Garvey pedig olyan fazonnak tűnt, aki legszívesebben az ezer néző mindegyikével leülne egy pofa sörre. A mackós frontember ránézésre is az a típus, aki nem veti meg a földi javakat – szeret enni, inni, cigizni, ráadásul most kifejezetten jó passzban is van, ugyan­is a közelmúltban megházasodott.
A sorban hetedik Elbow-lemez, a Little Fictions, a 2014-es The Take Off And Landing Of Everythinggel ellentétben egyáltalán nem szakítós lemez, bár fontos megemlíteni, hogy ezt az albumot a Manchester környéki zenekar immáron Richard Jupp dobos nélkül készítette el. Garvey saját bevallása szerint a szövegekben ezúttal inkább mások bőrébe bújt, történeteket mesél el a száraz, de annál kifejezőbb hangján, társai pedig most is kiváló zenei támogatást nyújtanak neki.

Az Elbow még nem készített gyenge lemezt, a Little Fictions sem az, sőt az életműben eddig talán a legkiemelkedőbbnek tekinthető 2011-es Build A Rocket Boys méltó folytatása. Tíz dalt kapunk, ebből öt szimplán jó, a másik öt konkrétan remekmű. Koncentráljunk ezekre: a nyitó Magnificent (She Says) kiválóan adja meg a szokás szerint melankolikus, de nyavalygásba soha nem tévelyedő alaphangot. A Gentle Storm nem csak a Benedict Cumberbatchet is bevető remek videó­klipje miatt marad emlékezetes, a Trust The Sunban meglepő módon Nine Inch Nails-es zongorára kapjuk fel a fejünket, míg a K2-ban – többek között – az az érdekes, hogy az első fele a Brexit előtt, a másik meg utána íródott. Végül nem mehetünk el szó nélkül az album csúcspontja mellett, ami a cím­adó dal: egy nyolc és fél perces monumentális mű, izgalmas váltásokkal és merész vonósokkal. Talán korai kijelenteni, de a Little Fictions simán lehet az év lemeze is.

Polydor/Universal, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.