Interjú

„Elsődlegesen showman”

Stefano Bollani jazz-zongorista

Zene

Zenélt Chick Coreával, Bill Frisell-lel, Pat Metheny-vel és Bobby McFerrinnel, kísérte Luciano Pavarottit és Andrea Boccellit, de Ligeti György és Prokofjev is a kedvencei közé tartozik. Magyarországra a JazzFest Budapest fellépőjeként érkezik az olasz jazz talán legismertebb alakja, akiről nem mondható el, hogy túlságosan komolyan venné magát.

Magyar Narancs: Miért jutott az eszébe, hogy ötven évvel a premier után elkészítse a Jézus Krisztus Szupersztár zongorára írt változatát?

Stefano Bollani: Mert csodálatosnak tartom Andrew Lloyd Webber zenéjét. Gyerekkorom óta ámulattal hallgattam. Mint általában minden, úgy a Jézus Krisztus Szupersztárra írt variációim is azért születtek, mert javíthatatlan játékos vagyok. Szabadsággal és tisztelettel közelítettem a műhöz, de új színekkel tarkítva eléggé szabadon kezeltem. Azért hangszereltem át kizárólag zongorára, mert így az a szerelem, ami Webber rockoperája és köztem szövődött, bensőséges és intim maradt. A dalokra, az eredeti motívumokra improvizálok, sokféle zenei hagyományt, műfajt ötvözök benne, a többi legyen meglepetés.

MN: Ön Olaszországban nem csak zenészként népszerű. Show-műsorokat vezet az olasz állami televízióban, a RAI-n, feleségével, Valentina Cenni színésznővel. Mit jelent önnek a televíziózás?

SB: Annyit, hogy így több időt töltök Valentinával, mintha nem készítenénk közösen műsort. A zene, a humor, a viccelődés mindkettőnk számára alapfogalmak. Nekem a televíziózás elsősorban szórakoztató kihívás, mert azt tudni kell, hogy elsődlegesen showmannek tartom magam, és csak utána zongoristának.

MN: Akkor hogyan lett mégis zongorista?

SB: Hatévesen a szüleim elé álltam és azt mondtam nekik, hogy énekes akarok lenni. Ők kerítettek nekem egy zongorát, mert úgy voltak vele, hogy akkor kell egy hangszer is, amely kíséri az énekemet. Aztán persze a zongorával is egy életre szóló barátság szövődött. Sírig tartó kapcsolat a miénk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.