Lemez

Eric Lu: Chopin, Beethoven

  • - csk -
  • 2019. június 30.

Zene

Az 1961-ben alapított leedsi nemzetközi zongoraverseny helyezettjeinek listáját böngészni tanulságos időtöltés. Elképesztő a névsor, rendkívüli művészekkel – és bizony, az eltelt évtizedek fejleményeinek fényében olykor az is elképesztő, hogy egyik-másik évben ki előzött meg kit… De hát az élet már csak ilyen. Nem minden muzsikus kompetitív alkat: van, aki versenyhelyzetben képtelen az optimumot nyújtani – más meg éppen az idegtépő stressz hatása alatt remekel.

A kínai emigráns szülők gyermekeként 1997-ben, az Amerikai Egyesült Államokban született Eric Lu bizonyosan az utóbbiak közül való. 2018-ban fölényesen megnyerte a leedsi versenyt, s a megmérettetés különböző fordulói során készült felvételekből válogató lemez tanúsága szerint nemcsak hangszeres tudása rendkívüli, de zeneisége is ihletett és szuggesztív.

Chopin f-moll balladáját (op. 52) líra, melankólia és drámaiság hármas egységében tolmácsolja, kifinomultan és mégis határozottan. Ugyancsak Chopintől a nevezetes b-moll szonáta (op. 35) ércbe karcolt, tiszta dallamokkal, nemes tartással és hiteles tragikummal szólal meg ujjai alatt. A makulátlan technikai kidolgozás nem lehűti, hanem felforrósítja előadását.

A döntőben megszólaltatott Bee­thoven-mű, a G-dúr zongoraverseny (op. 58) protagonistájaként érti, érzi és közvetíti a mű költőiségét, megtalálva azt a meditatív-átszellemült hangot, amely a nyitótétel sajátja. Tud kérlelni, sőt könyörögni az Andantéban és eksztatikusan szárnyalni a fináléban. Partnere, az Edward Gardner vezényelte manchesteri Hallé Orchestra körültekintőn kísér. Várjuk a személyes találkozást.

Warner Classics, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.