Zene

Az 1931-ben Hollandiában született és 1989-ben Ausztriában elhunyt író - W. G. Sebald mellett - alighanem a legmélyebb és legeredetibb német nyelvű író volt 1945 után.

Jonathan Swift jött rá elsőként, hogy nem mindegy, távcsövünk mely végéről szemléljük világunkat. Innen nézve közönségesek vagyunk, nevetségesek, kicsinyesek, jelentéktelenek, pitiánerek (legyen hát országunk neve Lilliput), amonnan nézve félelmetesek, ijesztőek, fenyegetőek, rémisztőek, veszedelmesek (legyen hát országunk neve Brobdingnagg, az Óriások földje).

Nyolc kis kritika

Kovács Ákosból kifogyott a szufla. Nem kondicionális problémákra kell gondolni, inkább a kreativitás elapadására, a múzsátlanságra meg arra a koncepcionális zűrzavarra, ami sejthetően ebből is fakad.

Mint minden nagy romantikusnak, Liszt művészetének is megvolt a nappali és az éjszakai oldala.

Elég csak gyakran járni kekszet és akvavitet (rövidital) vásárolni az IKEA-ba, máris a skandináv dizájn jelentős értői közé sorolhatjuk magunkat.

Szilágyi Lenkének - a kortárs magyar fotográfia méltán elismert, kiváló képviselőjének - a kiállítása nagyjából kúl, kicsit viszont béna.

Nyolc kis kritika

A szokásos november végi műsor: sorvad a fény, kitelik a létiszony. Az ember ilyenkor szívesen választ magának sötét és brutális lemezeket.

Micsoda hatóereje lehet egyetlen beteljesülésnek! Utóíze vissza-visszahúz még évekkel később is akár, keresztül a keserű emlékek löszfalán, át az ellenérveken.

Angol reneszánsz dalokat dúdolgatok magamban, ami mind a Magyar Narancs, mind a világ történelmében példátlan esemény.

Cipőt a cipőboltból. A praktikus bölcsesség a lábbelikre éppúgy vonatkozik, mint közkedvelt cipészünkre, Ridley Scottra, a báránybőr akciófilmek minőségi szállítójára.

Németország és Tanganyika, Kína és Kalifornia, Párizs és Marseille, Ascona és Koppenhága, Teruel és London - csapongó, esetleges válogatás a helyszínekből. Időpont: a XX. század, a világ vizuális tudomásulvételének a százada, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy százada.

Az antik drámakincs színházi "megzenésítésére" valahogy nem cuppan tömegesen a közönség - nem is egészen igaz, lásd a katonás Médeát meg a nemzetis Oidipuszt -, a klasszicista reprízre még kevésbé, és ezt mind nagyon-nagyon rosszul teszi.