Párhuzamos életrajzok - (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok (kiállítás)

  • - kovácsy -
  • 2006. november 23.

Zene

Németország és Tanganyika, Kína és Kalifornia, Párizs és Marseille, Ascona és Koppenhága, Teruel és London - csapongó, esetleges válogatás a helyszínekből. Időpont: a XX. század, a világ vizuális tudomásulvételének a százada, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy százada.

Németország és Tanganyika, Kína és Kalifornia, Párizs és Marseille, Ascona és Koppenhága, Teruel és London - csapongó, esetleges válogatás a helyszínekből. Időpont: a XX. század, a világ vizuális tudomásulvételének a százada, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy százada. Õk öten egymással párhuzamos, itt-ott érintkező életpályájuk során többek között a felsorolt helyeken fényképeztek sajtó-, életkép-, divatfotósként, haditudósítóként vagy képzőművészként szemlélve a láthatót és ami mögötte van, érzést, hangulatot, gondolatot.

Időrendben haladunk: Kertészé az elsőség, aki a 10-es években kereskedelmi hivatalnokként készítette első képeit, miközben Munkácsi Márton szobafestőtanonckodott és újdondászként sporttudósításokat körmölt, Moholy-Nagy László meg joghallgató lett. 1912-ből való Kertész első, itt kiállított fotója, aztán háborús felvételei következnek. Ez még nem az a háborús világ, amit Robert Capa, vagyis Friedmann Endre örökít meg negyedszázaddal később a spanyolországi polgárháborús tűzvonalban. Itt a frontvonalak mögötti hétköznapi, csaták közti álbékességet látjuk - vagy épp az igazit, amire a latrinán üldögélő bakák vágyakoznak. Megjárta a háborút Brassai, vagyis Halász Gyula és Moholy-Nagy is. Az utóbbitól 1920-as keltezésű az első kép, ez már Berlinben készült, ahová Bécsből érkezett. Oda meg 1919-ben, amikor Brassai-Halász még beállt gyorsan a Vörös Hadseregbe, hogy aztán ő is Berlinben kössön ki. Tőle csak 1928-tól kezdve látunk fotókat, amikor már évek óta Párizsban élt, Picassóval, Prévert-rel barátkozott. Ekkor persze már ott dolgozott Kertész is, további magyar művész emigránsok körében.

Munkácsi munkásságát 1923-tól követhetjük: pesti bérházudvar, autóverseny, öt évvel később viszont már Berlin, lendületes, dinamikus képei képesítik rá, hogy hol Afrikába, hol a Zeppelin első útjára küldje a lap, amelynek dolgozott. Capára még várnunk kell, ő úgy 15 évvel fiatalabb a többieknél. 1932-es az első képe, a kiállításnak a közepe táján járunk már. Trockijt fényképezte le egy dániai konferencián. Berlinben élt ő is két évig, ahonnan Párizsba visz az útja.

Zsidó származásuk a többieket is továbbsodorta, Moholyt, Munkácsit, Kertészt egészen Amerikáig, Brassai végül a német megszállás alatt álló Párizsban maradt, Capa meg, mint tudjuk, a szövetségesek oldalán haditudósított. Az óceán túlfelén Munkácsi jutott a legtöbbre: divatfotósként megújította a szakmát, amint ezt örvendetes bőségben saját magunk is tanulmányozhatjuk. Az ő bemutatása a legnagyobb újdonság. Capa viszont a sajátját újította meg, tudjuk, testközelből, a híres spanyol milicista, a partraszállás, egészen a halálát okozó indokínai taposóaknáig. De előtte még Budapesten is jár, felvonulók, a háborúból éledő város, munkásgyűlés. 1948: belelátjuk a képeibe, mintha érezte volna, mi történik itt, hogy ez már megint nem demokrácia - de vajon valóban érezte-e? Kertész képein mélabú, magány, szomorúság, Brassai, a szépség, a derű, az elegancia fotográfusa háziköntösben, ópiumszívóként jeleníti meg önmagát. Moholy-Nagy ekkor már halott, Munkácsi is kikopik a szakmából, mire 1963-ban szívroham végez vele. Kertész 1971-ben és '84-ben (Brassai halála évében) járt Magyarországon. Egy évvel élte túl.

A kiállított anyag magyarországi tulajdonban van, ez volt a válogatás szűkítő feltétele. Hatalmas életművekről van szó, amelyekről még egyenként is nehéz volna teljes keresztmetszetet adni, így hát ez is egy lehetséges megközelítés: mi az, ami itt van, ami a miénk abból, aminek leginkább annyiban van köze Magyarországhoz, hogy innen, az itteni szűkösségből és csúfreményűségből ment-futott el ez az öt sokra jutott, tehetséges ember. Mi mégis az ő utókoruk vagyunk, annak nyilvánítjuk magunkat, és ebből a szemszögből figyeljük életük állomásait, az idő- és térbeli véletlenek különös képi ütközéseit, asszociációit. Moholy-Nagy és Brassai is fényképezett marseille-i hajléktalanokat: az előbbi nehézszívű, szociófotós komorsággal ragadja meg a clochard-okat, az utóbbi, igaz, hat évvel később, látványos kontrasztban, egy tál, olajjal loccsintott, ropogós salátát ábrázoló óriásplakát tövében mutat egy fekvő embert. De még Kertész hatalmas óra-számlapja is ráköszön képi ritmusával Munkácsi azonos évben készült napernyős strandfotójára. Brassaitól Chagall, Munkácsitól Frida Kahlo és Rivera, Brassaitól Picasso: a közelség, a közeliség háromféle arca.

A katalógus (szerzője a kiállítást rendező Kincses Károly) mindezt még mozgalmasabbá teszi, mind az öten - hasonlóképpen, kronologikusan haladva - környezetet kapnak, további magyar emigránsok bukkannak föl az évek során, baráti gesztusok és konfliktusok részletei futnak előttünk, a berobbanás, a lendület, az akarás és a gazdagon ajándékozó szerencse látványos jelenetei.

Az egyik utolsó kép (Kertész) minimalista geometriájába (korlát, homályüveg válaszfal, tenger) áttűnő könyöklő alak kontúrja vetül. Van is, nincs is, vagy éppen úton e két állapot között. Talán mint közös tudattalanjukban - meg hát a miénkben - az elvágyódás.

Ernst Múzeum, 2007. január 17-ig

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal.