Párhuzamos életrajzok - (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok (kiállítás)

  • - kovácsy -
  • 2006. november 23.

Zene

Németország és Tanganyika, Kína és Kalifornia, Párizs és Marseille, Ascona és Koppenhága, Teruel és London - csapongó, esetleges válogatás a helyszínekből. Időpont: a XX. század, a világ vizuális tudomásulvételének a százada, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy százada.

Németország és Tanganyika, Kína és Kalifornia, Párizs és Marseille, Ascona és Koppenhága, Teruel és London - csapongó, esetleges válogatás a helyszínekből. Időpont: a XX. század, a világ vizuális tudomásulvételének a százada, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy százada. Õk öten egymással párhuzamos, itt-ott érintkező életpályájuk során többek között a felsorolt helyeken fényképeztek sajtó-, életkép-, divatfotósként, haditudósítóként vagy képzőművészként szemlélve a láthatót és ami mögötte van, érzést, hangulatot, gondolatot.

Időrendben haladunk: Kertészé az elsőség, aki a 10-es években kereskedelmi hivatalnokként készítette első képeit, miközben Munkácsi Márton szobafestőtanonckodott és újdondászként sporttudósításokat körmölt, Moholy-Nagy László meg joghallgató lett. 1912-ből való Kertész első, itt kiállított fotója, aztán háborús felvételei következnek. Ez még nem az a háborús világ, amit Robert Capa, vagyis Friedmann Endre örökít meg negyedszázaddal később a spanyolországi polgárháborús tűzvonalban. Itt a frontvonalak mögötti hétköznapi, csaták közti álbékességet látjuk - vagy épp az igazit, amire a latrinán üldögélő bakák vágyakoznak. Megjárta a háborút Brassai, vagyis Halász Gyula és Moholy-Nagy is. Az utóbbitól 1920-as keltezésű az első kép, ez már Berlinben készült, ahová Bécsből érkezett. Oda meg 1919-ben, amikor Brassai-Halász még beállt gyorsan a Vörös Hadseregbe, hogy aztán ő is Berlinben kössön ki. Tőle csak 1928-tól kezdve látunk fotókat, amikor már évek óta Párizsban élt, Picassóval, Prévert-rel barátkozott. Ekkor persze már ott dolgozott Kertész is, további magyar művész emigránsok körében.

Munkácsi munkásságát 1923-tól követhetjük: pesti bérházudvar, autóverseny, öt évvel később viszont már Berlin, lendületes, dinamikus képei képesítik rá, hogy hol Afrikába, hol a Zeppelin első útjára küldje a lap, amelynek dolgozott. Capára még várnunk kell, ő úgy 15 évvel fiatalabb a többieknél. 1932-es az első képe, a kiállításnak a közepe táján járunk már. Trockijt fényképezte le egy dániai konferencián. Berlinben élt ő is két évig, ahonnan Párizsba visz az útja.

Zsidó származásuk a többieket is továbbsodorta, Moholyt, Munkácsit, Kertészt egészen Amerikáig, Brassai végül a német megszállás alatt álló Párizsban maradt, Capa meg, mint tudjuk, a szövetségesek oldalán haditudósított. Az óceán túlfelén Munkácsi jutott a legtöbbre: divatfotósként megújította a szakmát, amint ezt örvendetes bőségben saját magunk is tanulmányozhatjuk. Az ő bemutatása a legnagyobb újdonság. Capa viszont a sajátját újította meg, tudjuk, testközelből, a híres spanyol milicista, a partraszállás, egészen a halálát okozó indokínai taposóaknáig. De előtte még Budapesten is jár, felvonulók, a háborúból éledő város, munkásgyűlés. 1948: belelátjuk a képeibe, mintha érezte volna, mi történik itt, hogy ez már megint nem demokrácia - de vajon valóban érezte-e? Kertész képein mélabú, magány, szomorúság, Brassai, a szépség, a derű, az elegancia fotográfusa háziköntösben, ópiumszívóként jeleníti meg önmagát. Moholy-Nagy ekkor már halott, Munkácsi is kikopik a szakmából, mire 1963-ban szívroham végez vele. Kertész 1971-ben és '84-ben (Brassai halála évében) járt Magyarországon. Egy évvel élte túl.

A kiállított anyag magyarországi tulajdonban van, ez volt a válogatás szűkítő feltétele. Hatalmas életművekről van szó, amelyekről még egyenként is nehéz volna teljes keresztmetszetet adni, így hát ez is egy lehetséges megközelítés: mi az, ami itt van, ami a miénk abból, aminek leginkább annyiban van köze Magyarországhoz, hogy innen, az itteni szűkösségből és csúfreményűségből ment-futott el ez az öt sokra jutott, tehetséges ember. Mi mégis az ő utókoruk vagyunk, annak nyilvánítjuk magunkat, és ebből a szemszögből figyeljük életük állomásait, az idő- és térbeli véletlenek különös képi ütközéseit, asszociációit. Moholy-Nagy és Brassai is fényképezett marseille-i hajléktalanokat: az előbbi nehézszívű, szociófotós komorsággal ragadja meg a clochard-okat, az utóbbi, igaz, hat évvel később, látványos kontrasztban, egy tál, olajjal loccsintott, ropogós salátát ábrázoló óriásplakát tövében mutat egy fekvő embert. De még Kertész hatalmas óra-számlapja is ráköszön képi ritmusával Munkácsi azonos évben készült napernyős strandfotójára. Brassaitól Chagall, Munkácsitól Frida Kahlo és Rivera, Brassaitól Picasso: a közelség, a közeliség háromféle arca.

A katalógus (szerzője a kiállítást rendező Kincses Károly) mindezt még mozgalmasabbá teszi, mind az öten - hasonlóképpen, kronologikusan haladva - környezetet kapnak, további magyar emigránsok bukkannak föl az évek során, baráti gesztusok és konfliktusok részletei futnak előttünk, a berobbanás, a lendület, az akarás és a gazdagon ajándékozó szerencse látványos jelenetei.

Az egyik utolsó kép (Kertész) minimalista geometriájába (korlát, homályüveg válaszfal, tenger) áttűnő könyöklő alak kontúrja vetül. Van is, nincs is, vagy éppen úton e két állapot között. Talán mint közös tudattalanjukban - meg hát a miénkben - az elvágyódás.

Ernst Múzeum, 2007. január 17-ig

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.