A darab koncertteremben ritkán hangzik fel, ám hangfelvételeinek történetét áttekintve napjainkig 37 felvételt találunk, akadnak olyan évek (2010, 2020), amikor három is készült. Ám ellentétben az előbb felsorolt szerzők koncertjeivel, amelyeknek egy-egy népszerű témáját minden zenekedvelő bármikor eldúdolja, olyan koncertlátogatót nehezen találunk, aki Elgar Hegedűversenyéből bármilyen dallamra is emlékezne. Hogy ez így van, az most sem a Simon Rattle vezényelte Londoni Szimfonikusokon múlik. (Annak idején az 1910 novemberében tartott ősbemutatón is ők játszottak, nem kisebb művész, mint a kompozíció megszületését szorgalmazó, Elgart a kor legjelentősebb komponistájának tartó Fritz Kreisler szólójával.)
A Hegedűverseny (és a nyolc évvel később keletkezett Hegedűszonáta, amely szintén a lemez műsorához tartozik) rendkívül igényes kidolgozását, a kompozíciós technika magas színvonalú professzionizmusát tapasztalva (izgalmas ritmika, remek kontrapunktikus megoldások, érzékeny hangszerelés) óhatatlanul eszünkbe jut, hogy Elgart szerény anyagi lehetőségei megfosztották attól, hogy a klasszikus zene világában szokásos akadémikus képzésben részesüljön. Self-made composer volt, aki könyvekből, önmagát tanítva jutott a csúcsra. Az iskola tehát, ahogy nem kellett Mozartnak, úgy Elgarnak sem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
