Dudu Tassa & the Kuwaitis: Ala Shaviti Dudu Tassa megismételte azt a csodát, amit a Kuwaitis nevű formációjával 2011-ben művelt, viszont nagyon ügyelt, hogy fel ne merülhessen bármiféle önismétlés. Így kell ezt csinálni – na de kezdjük az elején!
A tel-avivi Dudu Tassa 1990-ben jelentette meg az első lemezét, tizenhárom évesen. Rögtön kikiáltották csodagyereknek, de sajnos kiöregedett belőle, és bár sorra jelentek meg az albumai, kellett még húsz év, hogy valóban „csodáról” beszélhessünk. Továbbá kellett az a két öreg, a nagyapja és annak a testvére: Daoud és Sallah Al Kuwaiti. Őket a modern iraki zene megteremtőiként tartották számon, és mielőtt Izraelbe telepedtek, az arab világ leghíresebb énekeseivel dolgoztak, szóval Tassának volt mihez nyúlnia úgymond.
2011-ben úgy frissítette fel a számaikat (Dudu Tassa and the Kuwaitis), hogy azok állják a sarat a legvadabb gitárzenék frontján is. Nyilván emiatt kapta az „irak ’n’ roll” címkét. A tavalyi Ala Shavitin azonban visszavett a rockból, és az elektronikára pakolt egy lapáttal, de ami a lényeg: cseppet sem lett erőtlenebb a sztori. És hát megint összehozott két olyan darabot (Dhub Utfatar, Ya Um Al-Abaya), amivel nem lehet betelni. Klasszikus és hipermodern, visszafogott és felkavaró, akusztikus és elektronikus, arab és zsidó. És ez nem csalás, nem ámítás, hanem, mint mondtam, csoda. (Acum, 2015)
Joe Driscoll & Sekou Kouyate: Monistic Theory Az amerikai gitáros-rapper Joe Driscoll és a guineai korás Sekou Kouyate egy marseille-i fesztiválon találkozott 2010-ben, és azóta örök imába foglalhatták azt a napot. Kouyate zenekara, a Ba Cissoko ugyanis éppen kimerülni látszott, a főleg Londonban tanyázó Driscoll előtt pedig csak-csak nem akart leborulni a világ, hiába vetette be (a folktól a beatboxig) a teljes arzenálját. Na és akkor Driscoll azzal állt elő, hogy mi lenne, ha közösen…
Nos, az lett, hogy már 2012-re kikerekedett egy album, mely a Faya címet kapta, és mellyel egészen friss hangot sikerült megütniük. Olyannyira, hogy hirtelen annyi felkérést kaptak, hogy be kellett venni a buliba egy basszeres és egy ütős kísérőt is, a lemezüket pedig 2014-ben átvette az amerikai Cumbancha is. Abban az évben nem volt megállásuk, Európa-, Afrika- és Amerika-szerte turnéztak. Éppen csak annyi idejük maradt, hogy megírják a következő albumra valót.
Ez a Monistic Theory két klasszissal jobb az elődjénél, pedig, ugye, az sem volt piskóta. Ahogy a cím is kötelezi: maga az egység. Kiforrott és könnyed, laza és mély – energiával, frissességgel, fordulatokkal, és mi több, baromi jó számokkal teli. Ha feldobom, nyugat-afrikai korazene, ha leesik, hiphop; bár valójában nem esik le, hanem az utolsó taktusig szárnyal. (Cumbancha, 2016)
Kel Assouf: Tikounen A Nigériában született Anana Harouna története úgy kezdődött, mintha a legvéresebb tuareg „tanmeséből” pottyant volna ki. Gyerekkorát egy líbiai menekülttáborban töltötte, majd miután kiképezték, az 1990-től elszaporodó tuareg zendülések közepette találta magát. Aztán a Kalasnyikovról egy másik fegyverre váltott, amit gitárnak neveztek, és amivel jelentős szerepet vállalt a sivatagi blues kibontakozásában. Ehhez tartotta magát Brüsszelben is, ahol menekültként tanyázik.
Harouna ma egyike a legendás Tinariwen tagjainak, ami igen jól hangzik, de nem ezért kell szeretnünk. Most izgalmasabbnak tűnik a saját bandája, a 2006-ban alapított Kel Assouf. 2010-ben Tin Hinane címmel debütáltak, aztán átszerveződött a felállás, és új alapokra került a hangvétel is. „Észak-afrikai transz Zeppelin- és Sabbath-befolyással” – olvashatjuk a most megjelent Tikounenről, és hát tény: a Szahara legsúlyosabb rockzenéjével van dolgunk. Kiváló számokkal és azzal a benyomással, hogy ilyen ütőset még nem hallottunk ebben a műfajban. (Igloo Records, 2016)
Fanfare Ciocărlia: Onwards to Mars! Ezt a (Pacsirtáról elnevezett) moldvai együttest 1996-ban fedezte fel egy arra tévedő francia tévéstáb, és utána már csak némi papírmunka kellett, hogy az egyik legrangosabb rezesbandaként tartsák számon a világon. Elképesztő tempójú és virtuozitású „szárnyalásával” nemcsak a szénné tombolt, hanem a vájt fülű közönséget is levette a lábáról, és azt is tudta, hogy mivel kell ezt megtoldani, ha a lemezpiacon is kaszálni akar. Hol a cigányzenék énekes csillagait trombitálta össze (Queens and Kings), hol a kanadai (manouche jazz gitáros) Adrian Rasóval fuzionált (Devil’s Tale) a világzenei sikerlisták legnagyobb megelégedésére.
Most épp a húszéves fennállását ünnepli új albumával, mely a Mars bevételére is hivatott egyúttal. Persze, ha ott számon kérik a saját darabokat, akkor gondban lesznek, ahogy azt is macerás lesz megmagyarázniuk, hogy miért kell egy korongra hét Koby Israelite-szerzemény… Még szerencse, hogy két olyan feldolgozással is előálltak, amitől az összes ránc kisimul. Az egyik a Maria Tanasétől közismert Trenul Masina Mica, a másik pedig Screamin’ Jay Hawkinstól az I Put A Spell On You, minden eddigi verziójánál brutálisabban. Több is mint szerencse, ez így már igazán buli! (Asphalt Tango Records, 2016)
