A Neochrome-ból előbb Neokhrome-má, majd Perihelionná váló debreceni zenekar a Nap fele néz című háromszámos, már magyar nyelven megírt debütanyaga kapcsán nagyon sokan a Thy Catafalque nevét kezdték emlegetni, nyilvánvalóan a hasonló szellemben megfogalmazott szövegek, illetve Vasvári Gyula énekhangja miatt, amely nagyjából hasonló fekvésű, mint Bakos Attiláé, a Thy Catafalque korábbi énekeséé. A párhuzam ezzel együtt eléggé felszínes, hiszen bár a két zenekar gyökerei nagyjából azonosak – vagyis a black metal és a Vágtázó Halottkémek spirituális megközelítése –, a Perihelion teljesen másfelé tart. Az alig félórás Zeng tökéletesen érett zenekar munkája: megvannak benne a kortárs posztrock lebegős gitárhangjai, a black metal hevessége és a VHK pszichedéliája is, a tényleg elképesztően éneklő Vasvári dallamai pedig pont annyira teszik jó értelemben vett slágeressé a lemezt, hogy már néhány hallgatás után addiktív legyen. Ráadásul a frontember stúdiójában felvett anyag csodálatosan szól: pont annyira érthető és karakteres ez a mindenféle elektronikát nélkülöző, csak a húros hangszerekre és a dobokra építő hangzás, hogy ne vesszenek el a dalok finom részletei, mégsem napjaink divatos, agyonpolírozott stúdiómunkája ez, hanem pont az a kellően barátságtalan, de élő, lüktető megszólalás, ami annyira hiányzik mostanában a kortárs lemezekről.
A Thy Catafalque új lemezét hallgatva pedig végképp értelmetlenné válik a két zenekar összebogozása. Az egyszemélyes zenekarként Skóciában alkotó Kátai Tamás van annyira öntörvényű művész, hogy már ne akarjon slágereket írni. Míg korábban a Róka hasa rádión ott volt a Bakos Attila vendégéneklésével készült Köd utánam, amely annyira tökéletes és kerek rockdal, hogy világszerte sokan felkapták rá a fejüket, és az azt követő, jóval barátságtalanabb és ridegebb Rengetegen is szerepeltek hagyományos megközelítésű témák, a kiváló énekes a Sgùrron már nem működik közre. Ebből következik, hogy a fentiekhez hasonló dalokat nem találunk Kátai új művén, sőt egyáltalán: ének sincs nagyon a lemezen. A nagyrészt instrumentális Sgúrr ennek ellenére egyáltalán nem befogadhatatlan: hosszú -hosszú elszállások, szeretnivalóan fura szintetizátorhangok és érdekes zenei megoldások tömkelegét tartalmazza (a Keringő alaptémája például tényleg egy keringő, úgy beillesztve a Thy Catafalque világába, hogy egyáltalán ne tűnjön hatásvadász giccsnek). A Thy Catafalque legnagyobb varázsa, hogy bár öntörvényű, mégsem fordul értelmetlen öncélúságba – a Sgúrr pedig, karöltve a Perihelion albumával, kérdőjel nélkül az év egyik legfontosabb hazai underground lemeze.
Apathia Records, 2015; Season Of Mist, 2015
