Vonat fut a havas tájon. Odd Horten masiniszta utolsó útja a nyugdíjazás elõtt; mindennek vége. Bent Hamer költõien szép filmje arról szól, hogy talán mégsem. Hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó epizódokban, végig groteszkül érzelmes hangon beszél az öregedés és az elmúlás elfogadásáról. Hõsét, a csendes, kicsit magának való, de - természetesen - hatalmas szívû Oddot abszurd helyzetekbe sodorja, amik ugyan nem találhatók ki elõre, de nem váratlanságukkal vagy drámai erejükkel hatnak, hanem visszafogott lírájukkal, a kékesfehér, borongós képeikkel és az olykor-olykor felragyogó színészi játékkal. Az Odott adó Baard Owe remek, a szerethetõnek megrajzolt epizódszereplõk közül említendõ az agg Trygve Sissener (Espen Skjonberg alakításában) - hõsünknek mindenesetre õ a legfontosabb. Rövid barátságuk a részegen kifekvõ Trygve felsegítésével kezdõdik, s (másnap hajnalban) a halálával végzõdik. Ilyen szép haláljelenetet ritkán látni: a kihalt utcában vakon vezetõ Trygve egyszer csak elalszik a volánnál. De hogy e rövid barátságnak mi az igazi hozadéka, az csak az utolsó jelenetekben lesz látható. Odd megpróbálja azt, amitõl egész addigi életében félt, hogy ráadásként a záróképben feltûnjön még egy nõ is - igazolva a soha nem késõ rendezõi alapgondolatát. Ezek a befejezõ snittek rizikósak, de mindig a giccshatáron innen maradnak.
Bent Hamer határozottan szép filmet készített, s majdnem olyan jót is, mint 2003-as remeke, a Dalok a konyhából.
Forgalmazza a Budapest Film
*****
