Egy tűt sem lehet leejteni, annyi a filmes New York-közhely, egy trendi tribecai bárpult mellett például egy ex-keresztapás (Andy García) és egy ex-Jedi (Hayden Christensen) kakaskodik az átverő emberek magabiztos modorában - nő van persze a dologban. Manhattan egy másik Manhattan-szerű sarkán célratörőbb bugyibeszéd folyik, Ethan Hawke vetődik verbálisan nőre, ugyancsak kipróbált modorban. Írófélét játszik, ahogy féleség itt mindenki más is, a rövid távok nem engednek többet, mint valami hozzávetőlegességet. Az íróféle tüzet ad a bombázófélének, és váltig hajtogatja, hogy ő egy okleveles klitoriszkismester (a rendező francia: Yvan Attal). A letámadásnak poén a vége, a színészek megdolgoznak a csekély csattanóért, s New Yorktól sem kell annyira elalélni, mint más, artisztikumra fogékonyabb epizódokban. Az egyik ilyen Fatih Akiné, ő törököt fogott New Yorkban, aki művészi szándékkal hajkurássza a kínai negyed törékeny boltoskisasszonyát. Sem ez, sem más epizód nem tesz kárt a jó ízlésben, Mira Nair például serényen olvasztótégelyezik, és a haszid-dzsain közeledésről fantáziál, Natalie Portman (rendezőként) a balettet és a fehér háziasszonyok előítéleteit hozza össze, de leginkább az jár jól, aki hazai pályán, saját életműve megengedőbb keretei között ás mélyebbre. Julie Christie is csak azért tud jól kijönni artisztikusan kifehérített, szépelgő epizódjából (rendezte Shekhar Kapur), mert egy olyan filmtörténetileg sokatmondó és halmozottan szép arc, mint az övé, könnyűszerrel kitölti a rövid játékidőt. A végére hagytuk a kakukktojást, a sok jó nevű alkotó közt egy rossz nevűt. Egy sötétben bujkáló iparost, akit Brett Ratnernek hívnak. Rejtély, hogyan tévedt ide, de az övé kétségkívül épkézláb etűd. Semmi művészet nincs benne: kedélyes szüzességelveszejtős diáksztori - merő ipar az egész. Az ide tévedt hollywoodi azt nyomja kicsiben a keleti parton, mint nagyban a nyugatin - ezt próbálják Hawke meg a többiek is.
A Mokép bemutatója
