Alan Glynn könnyen, gyorsan és fájdalommentesen kivégezhető regényében végig minden úgy alakul, ahogy az egy üzembiztos ponyvától elvárható. Hősünk, a kreatív kulimunkából élő író alig néhány oldalon át vajúdik csak, hogy nyelje vagy ne nyelje az elé rakott csodagyógyszert. A végén persze megadóan nyel egy nagyot, majd otthonába érve szellemi szupermenné változik. Könnyedén bevág egy-két világnyelvet, meghódítja a tőzsdét, és hamarosan a tenyeréből esznek a Wall Street cápái is. Az út végén persze ott a motelszoba, oda kell küzdenie magát a szeren egyre kétségbeesetten lógó fenoménnak. Glynn-nek van néhány lendületes bekezdése a szupermenkedésről és a mellékhatásokról, a tőzsdevilágról és New Yorkról, és ha itt-ott be is csúszik 40-50 fölösleges oldal (a legnagyobb ponyvaművészekkel is megesik az ilyesmi), azok is inkább a tisztes és technikás semmitmondásról, mintsem az olcsó hangulatkeltésről szólnak. Nem kerülnek elő hullahegyek és lefűrészelt tüdőcsúcsok, a szerző kis lángon tartott paranoiával és tényleg csak egy leheletnyi világ-összeesküvéssel dolgozik. Mi ez, ha nem példás mértéktartás, s különösen annak tűnik a filmváltozat láttán. A számvetés ezúttal nem egy motelszobában, hanem sokkal látványosabban, egy felhőkarcoló legtetején kezdődik; a pillanat nagy reménysége, Bradley Cooper küzd az ugrani/nem ugrani dilemmával meg a színészmesterség alapvető kihívásaival (a kétségbeesés kifejezése arcjátékkal). Talán még mindig küzd, de momentán ennyi is elég, hogy döntetlent játsszon a mellékszerepben feltűnő unott De Niróval. A regénnyel szemben a filmkészítők látványosan továbbléptek, és nem csak vertikálisan (lásd felhőkarcoló) ígértek rá a leírtakra, de a lefűrészelt tüdőcsúcsokat is rehabilitálták: noha épp a hiányuk számított a regény erényének, a filmváltozat ilyen luxust már nem engedhetett meg magának.
Könyv: Partvonal Kiadó; film: Pro Video
