Külön hasznára vált a filmnek a genealógiája körül kialakult cirkusz: a vásznon még meg sem jelent, de már olvashattunk az eredeti novella írója és a feldolgozó közötti perről meg arról, hogy Tímár Péter szerint mindez hülyeség. Márton Gyula nem nyilatkozott, ha azért, mert nem kérdezték, akkor azért, ha meg azért nem, mert a film láttán úgy érezte, mint akinek a torkán akadt egy Gellért-hegy-méretű valami, akkor jogosan.
Mindez nem azt jelenti, hogy a Csinibaba rossz film, miért volna az: színes, szélesvásznú, örökzöld melódiákat hallhatni benne népszerű előadóművészek tolmácsolásában, a külső helyszínek jellegzetes közép-kelet-európai posztlepusztultságot fejtenek ki, Gálvölgyi János és a többiek, ahogy mondani szokás, felszabadultan komédiáznak (bár a tekintetükből, főként a distinktívebb szórakoztatáshoz szokott Lázár Katiéból és Pogány Juditéból egész idő alatt árad valamiféle mit-keresek-én-itt jellegű kétségbeesés, mely a film előrehaladtával mind jogosabbá válik), Lovasi András a történtek után akár színésznek is szólíttathatja (egyelőre azért inkább csak szűkebb családi körben, ha szabad egy javaslattal élni) magát, Nagy Natáliának az evolúció létjogosultságát messzemenően igazoló vonaglása láttán pedig ezüstös cseppekben permetez alá a férfinyál, hogy csak a közterületeken gyakorolható appercepciós folyamatokról emlékezzünk meg. És egyáltalán: a tálalást illetően egyezzünk ki a tetszetős jelző használatában. Ezt a fajta vágást, tempót, illetve képkomponálást szokta klipszerűnek nevezni a szaksajtó, ami az MTV kódolása és a VIVA ennek betudható térhódítása óta kezd érthetővé válni. Korábban ugyanis az ember azt hihette, hogy a klip az egy olyan szürreális izé, egy szétrohasztott világ cserepeinek burjánzása mintegy, zord és buja, tág tudatú víziók leképzése, ráadásul bazi drágáért, vagyis csupa érthetetlen és gyanús dolog, szemben a VIVA klipfilozófiájával, miszerint a klip annyi, hogy kurva gyors, nehogy a néző meglássa, milyen olcsó, snassz, hullámbádogból és eurocellből összegányolt baromságot vetítenek azok mögé a szánalmasan kornyikáló víz- és hájfejűek, gacsos lábú balerinák, tábeszes popmacsók, málnaillatú, elasztikailag tesztelt bájgúnárok, valamint Tamás bátya kunyhójának apraja-nagyja mögé, és inkább átzappoljon a Spektrumra, ahol épp mélyinterjút közvetítenek egy tokhallal.
Mindez azonban korántsem jelenti, hogy a film rossz volna, különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy ebben az országban amúgy kétféle film létezik; az olyan, ami a latyak mélylélektanában - mely persze mindnyájunk ügye, de azért mégis - tesz fontos megfigyeléseket, cselekménye jobbára annyiban foglalható össze, hogy aszott tekintetű illetők botladoznak, maguk se tudják, hová és miért, majd az események forrpontján súlyos, jóllehet enyhén diszfokuszált tekintettel fejezik ki indulataikat, melyek mint láncait vesztett pintyőke; vagy az olyanok, amelyeknek alkotói abból a gondolatból indulnak ki, hogy megfelelő szponzorációval mindent, de mindent lehet, csak pofa kell hozzá, az meg van.
A hazai átlaghoz képest tehát Tímár filmje mindenképpen említésre méltó, füle, néminemű farka és bizonyos fokú hangulata van, az elején még a párbeszédek is jók, mire meg elromlanak, az ember már beleszokott a gondolatba, hogy végignézi a filmet, később ugyan egy kicsit zavarja, hogy a történet, amelynek mentén a dolgoknak folyniuk kellene, valahogy elsikkad, talán pont annak köszönhetően, hogy a főszereplőkről a rendező mintha megfeledkezne. Ennek következtében az egyes számú főhős enyhe lufiállagot vesz fel, ami nem áll jól neki. Ne is szépítsük, dögunalmas lesz szegénykém, és vele alszik a VIT, Helsinki és főleg a hatvanas évek rafinált grand guignolja, országnyi jellemtemetője, minden cifra nyomorúsága, a mocsár, amelyből, tetszik, nem tetszik, származunk, amelyben formálódtunk, amelynek örökségét nyögjük. Mindaz, ami valóban megérne egy filmet, legyen az akár a Táncdalfesztivál parabolájából kiinduló és akár a klipszerűség mint olyan elkerülhetetlen végzetét - vagyis azt, hogy ettől a múlttól, ami nekünk jutott, tényleg csak röhögve lehetne elbúcsúzni - vállaló műalkotás, olyan tehát, ami a Tímár Péter filmje, majdnem.
Rút Ernő
Csinibaba; színes, magyar, 1996; rendezte: Tímár Péter, fényképezte: Szatmári Péter, főszereplők: Gálvölgyi János, Lázár Kati, NagyNatália; bemutatja a Budapest Film
Megúszni
Bágya András, Majláth Júlia, Nádas Gábor, Fényes Szabolcs, Szenes Iván, G. Dénes György... - passzolnék, ha szabad, nincsenek ide kívánkozó élményeim. Amúgy azt gondolom, teljesen korrekt régiségek: meg voltak formálva, tudtak valami suta bájt a dalaik. Ha csak a koruknál fogva is, megérdemlik a tiszteletet, figyelmet.
Szóval idáig teljesen rendben, hogy a Csinibabához Tímár Péter előkaparta őket. A gond inkább az, hogy fogalma sem lehetett, mit kíván kezdeni velük. Ha végiggondolta volna, elképzelhetetlen, hogy...
Nem tudom kikerülni, mindig a törpikék apátifalvás bulija jut az eszembe. Előbb a gyerekek vadultak meg, aztán az értelmiség: mi az, hogy negyedmillió darab. Márpedig lehettek bugyutácskák azok a (szövegeikben egyébként egészen szellemdús) dalok, az igazi gáz mégis az eredetijük. No mármost a Csinibaba tizenhat slágerének zömével éppen az ellenkezője esett meg: disznó módon, méltatlanul üres változatokat sikerült összecsapni belőlük; mégsem kiabál senki sem.
A zömével, mondom. Mert négy szám azért rendben (sőt közülük a Csinibaba, a Kicsit szomorkás a hangulatom és a Gézengúz egészen zseniális), az a négy, amely mögött a Kispál és a Borz van. Lehetnek ironikusak, már-már kegyetlenek ezek a feldolgozások, de legalább életre kelnek, legalább annyira most történnek, mint harmincöt évvel ezelőtt, és legalább annyira azonosak Kispálékkal, mint mondjuk Nádas Gáborral vagy Bágya Andrással, már valamikor.
Megismétlem, ezek a számok feldolgozások, ami azt jelenti: kreativitás és munka van bennük. A többi meg: át lett hangszerelve (Závodi Gábor-Madarász "Madi" Gábor) és el lett énekelve újra, csak úgy. Dög érdektelenül, érintésmentesen, gyorskonyhán, hakniban. Annyi érzelmet sem váltva ki, hogy egyet undorodni adódjék kedvem. (Azért rohadt nagy kár. Pedig Cseh Tamás milyen szépen énekel.)
Mindazonáltal van remény. Azt hallom, a Kispál-dalok anélkül kerültek a lemezre, hogy a zenekar kiadójával levajazták volna. Így aztán ebből a négy számból egy kislemez néz ki, azt meg majd kajálni lehet, gusztustalan körete nélkül.
m. l. t.
Bouvard & Pécuchet Records, 1996
**
