A Sziget rekordhosszúságú fesztivál, hiszen ha a Budapest Parkban megrendezett afterpartit is hozzászámítjuk, akkor nyolc napig tartott az idei esemény. A bónusznapon három zenekart kapunk: elsőként a Slavest, melyben egy gitáros és egy dobos-énekes játszik – utóbbi állva püföli a hangszerét, irtózatos erővel, és ordít hozzá elképesztő intenzitással. Az angol punkduónak szeptemberben jelenik meg a második lemeze, el is hangzik róla jó pár dal, a közönség meg elégedetten vigyorog, amikor a hullafáradt kettős letámolyog a színpadról. A Slavesszel ellentétben a Crystal Fighters antiglobalista, ördögbotos hippiparádéja sokkal kevesebb izgalmat tartogat, és az ember tényleg csak találgatni tud, hogy ez a zenekar hogyan tudott korábban kétszer is telt házas koncertet adni a Sziget legnagyobb sátrában.
A Foals az elmúlt két évben kétszer is fellépett nálunk, most viszont mégis fontos pillanatban érkeznek hozzánk, ugyanis bő egy hét van hátra pályafutásuk eddigi talán legfontosabb állomásáig, hiszen az idei readingi, illetve leedsi óriásfesztiválon ők lesznek a főfellépők. A parkos koncert láttán semmi kétségünk afelől, hogy Yannis Philippakiséknál jelenleg nincs rátermettebb jelölt a feladatra a fiatal angol gitárzenekarok felhozatalából. Kevés együttes engedheti meg magának, hogy már a buli harmadik dalaként ellövi a legnagyobb slágerét (My Number), de a Foals szinte összes dala sláger, ráadásul mindegyik úgy van felépítve, hogy egy bombasztikus rész után egy még bombasztikusabb jön. A frontember a What Went Down című csúcsdal közben még a közönségben is megmártózik, a háromszámos ráadásblokkban pedig még tovább is tudják fokozni a hangulatot. Nem tudom, mikor léggitároztam ennyit utoljára, de egyvalami biztos: ha egyszer időhurokba kerülök, mint Bill Murray az Idétlen időkigben, akkor ezt a napot szeretném újra- meg újraélni.
Budapest Park, augusztus 17.
