Tavaly ősszel jelentette be az MTVA, hogy nem indít versenyzőt az Eurovíziós Dalfesztiválon. A döntést nem indokolták, pontosabban azzal jöttek, hogy a részvétel addigi előszobájának számító televíziós produkcióval (A dal) inkább a győztes hazai ismertségét kívánják támogatni, és – igaz, ezt nem mondták ki – nem a toleranciafókuszú, olykor az LMBTQ-közösséget is helyzetbe hozó fesztivállal elérhető nemzetközi sikert.
Persze ez nem mindig volt így. 2013-ban az MTVA sajtósa még azt nyilatkozta, hogy „minden pénzt megér az a három perc, amiben bemutatjuk az ország dalát, a közmédia feladata, hogy ezzel öregbítse az ország hírnevét”, de miután egy évvel később a transzvesztita Conchita Wurst lett a győztes, a magyar résztvevők pedig évek óta a fasorban sem voltak, láthatóan csökkent a köztévé lelkesedése. Nem először.
Nekünk nem is érdekes
Mielőtt 2011-ben az MTVA lett volna a „témafelelős”, a Magyar Televízió 1993 és 1998, majd 2005 és 2009 között is delegált magyar popsztárokat, de a nemzetközi slágeripar figyelmét nem sikerült felkelteniük, és a döntőket övező érdeklődés (a műsort 100 milliók nézik világszerte) sem nekik szólt. A legnagyobb sikert Bayer Friderika érte el 1994-ben negyedik helyezettként, a leglátványosabb bukás Horváth Charlie nevéhez fűződik négy évvel később.
Az talán soha nem derül ki, hogy a kudarcok vagy a tradíciók hiánya miatt nem vált igazán népszerűvé Magyarországon a dalfesztivál (egy 2014-es adat szerint az aktuális Barátok közt epizódot többen nézték, mint a döntőt), miközben például a Benelux államokban vagy Skandináviában a helyi selejtezők is a legnézettebb műsorok közé tartoznak, de Európa nagyobbik részén is (beleértve Oroszországot és Ukrajnát) általában valóságos nemzeti ügy a sikeres szereplés.
Nos, 64 év múltán ez a leginkább sporteseményekhez mérhető, néha a politikai felhangoktól sem mentes seregszemle marad el sokak bánatára. Ennek apropóján próbáljuk most összefoglalni, egyúttal megmagyarázni, hogy az Eurotrashnek is csúfolt, gyakran szimpla giccsparádéként kezelt esemény miért kelt sokszor a kelleténél nagyobb viharokat.
Európa bölcsődala
Hetven éve, 1950 februárjában 23 nyugat-európai és észak-afrikai rádió- és televízióadó részvételével az angliai Torquay-ban megalakult az Európai Műsorsugárzók Uniója (European Broadcasting Union; EBU), amely elsősorban a technikai szabványok egységesítését, a helyi, akkor még csak földi sugárzású adók összehangolását (ez lett az ún. Eurovíziós Hálózat), valamint az akadálymentes hír- és információcserét tűzte zászlajára. Az első nagy „produkció” II. Erzsébet koronázási ceremóniája volt 1953-ban, egy évvel később a montreux-i virágfesztiválról és a svájci labdarúgó-vb-ről tudósítottak, illetve XII. Piusz pápa beszédét sugározták Rómából.
Az illetékesek már a svájci közvetítésekkel jelezték, 1955-ben pedig az addig csak az olasz rádióban hallható San Remó-i dalfesztivál műsorra tűzésével még inkább ráerősítettek, hogy az „Eurovíziót” a nagy érdeklődést kiváltó események mellett elsősorban a szórakoztatásra kívánják használni. Olyannyira, hogy az EBU genfi központjában nem is érték be egy-egy ilyen (nemzeti) esemény technikai lebonyolításával, hanem a már akkor is sokat emlegetett európai eszmét is képviselni szerették volna. A legjobb ötlet a szervezet svájci fejesétől, Marcel Bezençontól érkezett, aki a San Remó-i és egyéb táncdalfesztiválok mintájára egy nyugat-európai popzenei versenyt talált ki élő, egyenes adással.
Az első, hivatalosan Le Grand Prix Eurovision de la Chanson Européenne-nek nevezett dalversenyt 1956. május 24-én rendezték a svájci Luganóban. Ekkor még csak az EBU hét tagországa (Svájc, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország) küldött énekeseket, akik két-két dallal képviselték hazájukat – a 14 elhangzó számot 12 énekes adta elő –, a műsort is e hét országban sugározta a tévé, közvetítette a rádió.
Mivel minden énekest ugyanaz a svájci zenekar kísért, sikerült a teljes programot egy alig több mint másfél órás műsorba sűríteni. A győztes Lys Assia énekesnő lett Refrain című dalával, s mivel történetesen svájci volt, sokan máris csalást emlegettek, a zsűribe ugyanis minden részt vevő ország két-két tagot delegálhatott, de mivel a luxemburgiak nem küldtek senkit, helyettük is a svájci zsűritagok döntöttek. Ráadásul a pontszámokat sem hozták nyilvánosságra.
Szavaznak és savaznak
Az egy évvel későbbi frankfurti versenyre már az osztrákok, a dánok és a britek is neveztek, a szabály pedig úgy módosult, hogy a résztvevők két dal helyett csak egyet küldhettek országonként, a zsűribe pedig minden ország tíz tagot delegált, akik nem szavazhattak saját országuk dalára. A műsorvezetők telefonon léptek kapcsolatba a zsűritagokkal, ami a felcsendülő dalokhoz képest a megtestesült modernizációt jelentette. A következő években a szavazás menete többször módosult, a mostani rendszer 1975 óta van érvényben.
Eszerint a 10 tagú országos zsűrik a 10 kedvenc dalukra tetszési sorrendben 1–8 között, illetve a második legjobbra 10, az elsőre pedig 12 ponttal szavazhatnak. Mindez az ezredforduló környékén annyiban változott, hogy a tévénézőket is bevonták telefonos, illetve sms-szavazásra buzdítva. Közben a részt vevő országok száma is folyamatosan nőtt, különösen az 1990-es évektől, amikor az exszocialista országok, az új délszláv és posztszovjet államok is bekapcsolódtak, sőt 2015-ben Ausztrália is. A nevező országok bővülése miatt elődöntőket is kellett tartani, így hát az egykori kedélyes, másfél órás esztrádműsor többnapos, giga-költségvetésű show lett.
A szavazás a szociológusok fantáziáját is megmozgatta, az elmúlt években jó néhány tanulmány készült a témában, amelyek rendszert és részrehajlást kerestek, a nemzetek összejátszását, illetve egymás „szívatását” kutatták. A tanulmányok szerint egy-egy dal pozitív megítélése leginkább az egymástól való földrajzi távolságtól és a politikai kapcsolatoktól függ, de nem hagyható figyelmen kívül az egy-egy ország iránt érzett szimpátia sem; talán nem véletlen, hogy a fesztivál történetében Írország nyert legtöbbször, hét alkalommal, Izrael pedig egymás után két győzelmet is szerzett az izraeli–egyiptomi béketárgyalások idején (1978, 1979).
Az sem lehet véletlen, hogy az ezredforduló után az egykori szovjet tagköztársaságok és exszocialista országok (Magyarországot kivéve) kimagaslóan szerepeltek (7 győzelem, 8 második, 12 harmadik hely), de az sem, hogy az említett Conchita Wurstot ezen országok közül egyik sem hozta ki az első helyre.
| ||
Ám míg e szavazások politikai tartalma legfeljebb sejthető, az már minden kétséget kizáró „konkrétum”, hogy a fesztivál történetét sokszor befolyásolta a politika (lásd Bojkott és golyóálló mellény című keretes írásunkat), gyakran egészen abszurd módon. 1974-ben az olasz köztévé, a RAI például azért nem sugározta a fesztivált, mert Gigliola Cinquetti amúgy második helyet érő versenydalának az volt címe, hogy Si (Igen), és úgy vélték, hogy ez így, ebben formában a közelgő népszavazás kampánydalaként is értelmezhető. 1977-ben hazája alacsony pontszámán megsértődve a marokkói király megtiltotta országának a további részvételt, 1982-ben pedig a görög kultuszminiszter léptette vissza versenydalukat „minőségi” kifogások miatt, mely gesztus – ismerve az eltelt 64 év produkcióit – teljességgel érthetetlen.
A zene az utolsó
Noha az Eurovíziós Dalfesztivál ugyanakkor indult, mint a könnyűzenei forradalom, a rock and roll, a nyugat-európai tévénéző ebből semmit nem érzékelhetett. Eleinte tipikus esztrádműsort láthatott, az izgalmat kizárólag a nemzetek közötti versengés jelentette, a produkció annál kevésbé, hiszen olyan – méltán elfeledett – előadók diadalmaskodtak, mint a holland Corry Brokken (1957) és Teddy Scholten (1959), a francia André Claveau (1958) és Jacqueline Boyet (1960) vagy a dán Ingmann házaspár (1963). Jellemző, hogy a korszak egyetlen világslágere, Domenico Modugno Volare című dala csak a harmadik helyet érte el 1958-ban.
A későbbiekben sem az új zenei irányzatok fóruma volt az Eurovíziós Dalfesztivál, bár az kétségtelen, hogy valamelyest korszerűbbé vált (1971-ig csak szólóénekesek és duettek indulhattak), persze szigorúan a popzene keretei közt. A 60-as évek közepétől a győztesből olykor-olykor európai sztár lett (Udo Jürgens, Gigliola Cinquetti, France Gall, Sandie Shaw stb.), de a későbbi világsiker a fesztivál 64 éves működése alatt csak az ABBA-nak sikerült 1974-ben, illetve Céline Dionnak, aki 1988-ban svájci versenyzőként nyert.
Miközben egyre több nézője és résztvevője lett a fesztiválnak, a lebonyolítás, a versengés pedig egyre izgalmasabbá vált, a zene alig változott. Hosszú évtizedeken át az előadók java a kor divatos (vagy inkább már lecsengő) irányzataiból merített, vagy éppen az előző évi győztes „ihlette meg” (jó példa erre, hogy az ABBA győzelme után 1975-ben és 1976-ban is egy-egy ABBA-klón győzött, a holland Teach-In, illetve a brit Brotherhood of Man), az első fellépőt övező botrányra egészen 1998-ig kellett várni, amikor az izraeli Dana International győzött. A vihart természetesen nem a Diva című sláger kavarta, hanem Dana transzneműsége. A siker különösen Izraelt osztotta meg: egy korabeli cikk szerint Slomo Benizri rabbi „undorító nőszemélynek”, „a sátán megtestesülésének” nevezte az előadót, és a dal betiltását követelte – sikertelenül.
| ||
Ennél sokkal fontosabb, hogy Dana International győzelme után az addigi jól fésült popzenész imázst felváltotta a feltűnőség, és ekkortól vált a fesztivál védjegyévé a tolerancia. A jéghegy csúcsa kétségkívül a 2006-os győztes finn, maszkos metálbanda, a Lordi volt, de az elmúlt húsz év szinte összes győzteséről elmondható, hogy valami szokatlannak tűnő, általában etnós-táncos produkcióval aratott sikert – ezek sokkal látványosabbak is voltak a fesztivál 20. századi produkcióinál.
De ami a legfontosabb, hogy azoknak a százmillióknak, akik a döntőt végigizgulták, szurkolták, évről évre tökéletes kikapcsolódást jelentett a dalverseny. Ami pedig a mostani, 64 év óta először elmaradt döntőt illeti, egyelőre annyit tudni, hogy az EBU változtatások nélkül 2021-re tolta a rotterdami verseny idejét, az idén pedig várhatóan lesz egy televíziós műsor a 2020-ban kiválasztott résztvevők szereplésével.
| Bojkott és golyóálló mellény Sokan követelték 1964-ben a Salazar vezette Portugália és a Franco-féle Spanyolország kizárását, de mivel erre nem került sor, egy néző Boycott Salazar and Franco feliratú táblával rohant fel a színpadra. Négy évvel később abból lett botrány, hogy Franco a katalán szöveggel énekelt versenydalt betiltotta, és az eredeti énekes helyett a madridi Massielt küldte a londoni versenyre, amelyet az énekesnő állítólag úgy nyert meg Cliff Richard előtt, hogy a spanyolok bundáztak. 1973-ban először volt izraeli résztvevő, ami az egy évvel korábbi müncheni terrorakció miatt sosem látott biztonsági intézkedésekhez vezetett, a tel-avivi énekesnő, Ilani pedig állítólag golyóálló mellényben állt színpadra. A hetvenes-nyolcvanas években a görög–török viszály került többször is elő, 2005-ben pedig, noha Libanon már megkapta a rendezés jogát, ugyanazzal a lendülettel el is vették tőle, miután Bejrútban úgy gondolták, hogy az izraeli dal helyett reklámot sugároznak. De ezeknél is nagyobb vihart kavart a 2017-es ukrán–orosz konfliktus. A rendező Ukrajna ugyanis azzal az indokkal tagadta meg az orosz versenyző, Julija Szamoljova beutazását, hogy az énekesnő koncertet adott a Krímben, miután az oroszok megszállták. Noha az EBU mindent megpróbált, hogy elsimítsa az ügyet, Ukrajna semmilyen kompromisszumra nem hajlott, Oroszország pedig visszalépett. De visszalépésekből korábban sem volt hiány: 1969-ben az osztrákok a spanyolok, 75-ben a görögök a törökök, 79-ben a törökök az izraeliek miatt nem indultak, a franciák pedig 1974-ben, Georges Pompidou elnök halála miatt léptek vissza. Nem beszélve Izraelről, ők vagy három alkalommal léptek vissza, mert épp egy nemzeti ünnepükre esett a döntő ideje. |
