„Fordítva lettem bekötve”

Roberta Gambarini énekesnő

Műsorán jazzsztenderdek és saját szerzemények is vannak. Bravúros énektechnikáját, a scattelést, nem véletlenül hasonlítják Ella Fitzgeraldéhoz és Sarah Vaughanéhoz. A New Yorkban élő olasz énekesnőt budapesti fellépése előtt kérdeztük.

Magyar Narancs: Nincs abban némi ellentmondás, hogy olaszként a jazzt képviseli?

Roberta Gambarini: Nincs. Engem úgy ismernek világszerte, mint a jazz képviselőjét. Persze vannak kivételek: a legutóbbi albumomon az Estate című dalt olaszul éneklem, és közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy nagy példaképem, Chick Corea is – akivel alkalmam volt több fesztiválon is fellépni –, dél­olasz származású. A budapesti koncertemen is lesznek olasz számok, például egy egyveleg a Cinema Paradisóból és egyéb Morricone-filmzenékből, továbbá nagy olasz slágerek jazzesített változatban. Amúgy Itáliában komoly hagyománya van a jazznek, a genovai iskola a 60-as, 70-es években virágzott olyan kiváló muzsikusokkal, mint Gino Paoli vagy később Paolo Conte.

MN: Magyarországon a Budapest Jazz Orchestrával lép fel. Korábban volt kapcsolata magyar zenészekkel?

RG: Jó néhány magyar származású zenész él New Yorkban, én is ismerek egy párat. Például kapcsolatban állok a Lakatos családdal, Tony Lakatossal nemrég koncerteztünk egy spanyol fesztiválon. De talán az is érdekes lehet, hogy magyar származású a fül-orr-gégészem is, akivel rendszeresen konzultálok.

MN: Érez valamiféle kettősséget abban, hogy a jazz nem az „anyanyelve”?

RG: Az, hogy olasz vagyok, azt nem tudom, nem is akarnám megtagadni. Az abszurditásig sarkítva, néha olyan érzésem van olasz jazzistaként, amilyen egy afroamerikai énekesnek lehet, aki olasz operaáriákat énekel. Evidens lett volna, hogy a csodálatosnál csodálatosabb olasz operaáriákban merüljek el. De én fordítva lettem bekötve már azzal is, hogy jazzbolond családban nőttem fel. Otthon állandóan jazz szólt, apám szaxofonozott. Nekem a klarinét lett az első hangszerem, még mielőtt a hangommal kezdtem volna valamit. De aztán részt vettem egy milánói rádiós tehetségkutatón, ami meggyőzött arról, hogy a vokális vonalon menjek tovább. Ráadásul olyan kiváló olasz zenészek segítettek a pályán, mint Renato Sellani vagy Enrico Rava.

MN: Később a Thelonious Monkról elnevezett nemzetközi jazzénekversenyen elért sikere juttatta el az amerikai jazz fellegváraiba, vagy épp fordítva történt: külföldi nőként nehezített pályán kellett haladnia?

RG: Mit is mondhatnék erről? Egy biztos, hogy amíg Itáliában a macsóság az élet és a művészet szinte minden területén probléma, ahol egy nő érvényesülni akar, addig Amerikában más akadályokat kell leküzdeni. Nehéz elismerést szerezni azon a zenei nyelven, amelyik nem a sajátod, s az amerikai zenei örökség elévülhetetlen része. Nagyfokú eltökéltség, alázat, türelem kell hozzá. A húszas éveim elején kerültem Bostonba, majd Washingtonba, New Yorkba. Kulturális sokként hatott rám, s ezt több mint két évtized elteltével sem hevertem ki. A beilleszkedés hihetetlen nehézségekbe ütközött. Akkoriban én voltam szinte az egyetlen külföldi énekesnő, körülöttem csupa megállapodott női előadó, Teri Thornton, Cynthia Scott, Jane Monheit. Én pedig elhatároztam, beleállok, megtanulom az „amerikai jazzéneklést”, ami tulajdonképpen egy élethosszig tartó folyamat.