A kaliforniai Foxygen duó története valóságos tündérmese apróbb mágikus kitérőkkel és a tagokat sújtó rontó varázslatokkal kiegészülve. A poptörténet óriási szeleteit élvezettel recikláló kettős, a szólóban is aktív Jonathan Rado billentyűs-gitáros-mindenes és az egzaltáltan önveszélyes színpadi produkcióiról elhíresült Sam France énekes voltaképpen már tinédzserként is legendának számított. Első albumukat, a 2007-es The Jurrassic Exxplosion Philippicet 15 évesen vették fel, de a 2013-as a We Are The 21th Century Ambassadors Of Peace And Magic a diszkrét világhírt is elhozta nekik. Úgy tűnt, ez a hírnév kinyírja őket, de a két évvel ezelőtti hivatalos búcsúturné után mégis összerakták a most megjelent Hang című, a maga bő félórájában is igen tömény albumot, ami sok tekintetben más, mint eddigi lemezeik.
A Hangen nem csak vendégzenészek sora játszik – például Steven Drozd a Flaming Lipsből –, de egy nagyzenekar is Matthew E. White irányításával, ami kellően megvastagítja a hangzást, s ennek hála, nemcsak stilizáltan, de a maga érzéki teljességében, minden hangkulisszájával együtt idézhető meg a Foxygen egyik legkedvesebb zenei korszaka, az 1970-es évek eleje-közepe. Már a felütésnek szánt Follow The Leader bombasztikus nagyzenekari soulorgiája is letarolja a hallgatót, de az Avalon Bowie-ra, a Roxy Musicra, úgy általában a glamrock aranykorára kikacsintó allúziója még erősebben beszippant, pláne, hogy France előveszi kedvenc, Lou Reed Berlin-korszakából kölcsönzött tónusát, amit megtart a következő dalban (Mrs. Adams) is. A lemez kegyetlen, néha paródiába hajló öniróniája a szövegében-zenéjében musicales Americában a legerősebb, amit a steel gitárban fürdő, megkapó country rock On Lankershim követ. Az album vége viszont már Elton John, Billy Joel, majd egyre inkább Meat Loaf magasságaiba emelkedik, s ezt azért a koncepció nagyszerűségét mélyen átérző befogadó sem könnyen tolerálja.
Jagjaguwar, 2017
