Szép számmal vannak operák, amelyek gyakorlatilag megrendezhetetlenek, de azért akad néhány olyan dalmű is, amit talán még készakarva sem lehetne elrontani. A sevillai borbély okvetlenül az utóbbi operák közül való: jószerint minden koncepció jól áll neki, vagy másként fogalmazva, mindenen át tud ütni Rossini elementáris zenei-színpadi humora. A Müpában most Káel Csaba rendezésével fért meg békében és derűsen a remekmű: srégen álló díszletekkel, bohókásan divatozó jelmezekkel, némafilmes körítéssel, valamint régi kamerákba grimaszoló, stilizáltan mozgó-táncoló szereplőkkel. Az előadás működött, amiben persze döntő szerep jutott annak a ténynek, hogy A sevillai borbélyt nemcsak a mindenkori közönség, de az énekesek, sőt még a zenekari tagok is szeretni szokták. Ezúttal a Budafoki Dohnányi Zenekar muzsikusai, akik minden rossz értelemben vett operai rutintól mentesen és valósággal fertőző jókedvvel játszottak Hollerung Gábor vezénylete alatt az árokban, miközben fent a színpadon is hasonló hangulat uralkodott. A három külföldi vendégénekes közül a Bartolo doktort alakító Bruno de Simone a buffo játékmodor mesterének, az Almaviva grófot éneklő, Pavarotti-mosolyú René Barbera életerős és fejlődőképes formaérzékű bel canto tenornak, míg a bariton Pietro Spagnoli nemzetközileg méltán keresett Figarónak bizonyult. Cser Krisztián önálló mozgáskultúrájú Don Basiliója állta velük az összehasonlítást, és a Rosinát alakító Megyesi Schwartz Lúcia is erősen igyekezett: a hang olykor erőben és színben kevesebb volt az optimálisnál, ám a jelenlét aktivitása jeles rendű szorgalmat mutatott. De az este legnagyobb énekese mégiscsak az Őrtiszt kicsiny szerepét alakító ismeretlen fiatal (kórus-) basszista volt, aki úgy 205 centiméter magasan tornyosult a többi szereplő fölébe, erős komikumú mozzanattal gyarapítva az opera mindkét fináléját.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 18.
