Opera

Rossini: A sevillai borbély

Zene

Szép számmal vannak operák, ame­lyek gyakorlatilag megrendezhetetlenek, de azért akad néhány olyan dalmű is, amit talán még készakarva sem lehetne elrontani. A sevillai borbély okvetlenül az utóbbi operák közül való: jószerint minden koncepció jól áll neki, vagy másként fogalmazva, mindenen át tud ütni Rossini elementáris zenei-színpadi humora. A Müpában most Káel Csaba rendezésével fért meg békében és derűsen a remekmű: srégen álló díszletekkel, bohókásan divatozó jelmezekkel, némafilmes körítéssel, valamint régi kamerákba grimaszoló, stilizáltan mozgó-táncoló szereplőkkel. Az előadás működött, amiben persze döntő szerep jutott annak a ténynek, hogy A sevillai borbélyt nemcsak a mindenkori közönség, de az énekesek, sőt még a zenekari tagok is szeretni szokták. Ezúttal a Budafoki Dohnányi Zenekar muzsikusai, akik minden rossz értelemben vett operai rutintól mentesen és valósággal fertőző jókedvvel játszottak Hollerung Gábor vezénylete alatt az árokban, miközben fent a színpadon is hasonló hangulat uralkodott. A három külföldi vendégénekes közül a Bartolo doktort alakító Bruno de Simone a buffo játékmodor mesterének, az Almaviva grófot éneklő, Pavarotti-mosolyú René Barbera életerős és fejlődőképes formaérzékű bel canto tenornak, míg a bariton Pietro Spagnoli nemzetközileg méltán keresett Figarónak bizonyult. Cser Krisztián önálló mozgáskultúrájú Don Basiliója állta velük az összehasonlítást, és a Rosinát alakító Megyesi Schwartz Lúcia is erősen igyekezett: a hang olykor erőben és színben kevesebb volt az optimálisnál, ám a jelenlét aktivitása jeles rendű szorgalmat mutatott. De az este legnagyobb énekese mégiscsak az Őrtiszt kicsiny szerepét alakító ismeretlen fiatal (kórus-) basszista volt, aki úgy 205 centiméter magasan tornyosult a többi szereplő fölé­be, erős komikumú mozzanattal gyarapítva az opera mindkét fináléját.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 18.

Figyelmébe ajánljuk

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.