Lemez

Frank hódítás

Phoenix: Bankrupt!

Zene

Korábbi zsebnyelvészi tevékenységem során jó darabig azon az állásponton voltam, hogy angolul nehezebb énekelni, mint szimplán beszélni, és nem gondoltam volna, hogy majd pont a franciák fognak megcáfolni.

Az Air és a Phoenix dalaiban is meglepően korrekt a kiejtés, de ha az ember megnéz egy velük készült interjút, már hallja is a beszédükben a félreismerhetetlen és a megértést sokszor alaposan megnehezítő gall hangképzést.

A Versailles-ból indult Phoenixet a 2000-es évek elején egy ideig a Strokeshoz hasonlították, de aztán kiderült, hogy a gitárreneszánszért nagymértékben felelős New York-i csávókhoz képest Thomas Marséké jóval fejlődőképesebb zenekar. A nagy robbanás a 2009-es Wolfgang Amadeus Phoenixszel következett be, melynek ellenállhatatlan slágerei Grammy-díjat is eredményeztek, idén pedig már a legnagyobb amerikai fesztivál, a Coachella headliner pozíciója is összejött nekik (ahol a zenekar mindenki legnagyobb meglepetésére a gyerektapogató nyálendbí sztárral, R. Kellyvel lépett fel).

A Phoenix most is a francia kollégával, Philippe Zdarral dolgozott, és az eBayen potom 17 000 dollárért megvette azt a konzolt, amin három évtizede Michael Jackson Thrillerét is rögzítették. Ennek megfelelően elektronikusabb is a hangzás a megszokottnál, és kevesebb a gitár. A lemezcím meg jó adag önbizalmatlanságot sugall, pedig valószínűleg csak a 2009-es előd nagyképűségéből akartak viszszavenni. Bárhogyan is, jó hír, hogy a Wolfgang Amadeus Phoenixhez képest a Bankrupt! sokkal egységesebb munka lett; igaz, nem is emelkednek ki róla Lisztomania vagy 1901 típusú slágerek. Oké, a Bowie-féle China Girlre hajazó Entertainment meghódíthatná a listákat, de hiányzik belőle a lehengerlő refrén. Amúgy ebben a dalban - és a kettővel későbbi S.O.S. In Bel Airben is - a Pet Shop Boys köszön vissza, és természetesen megint megkapjuk az eddig is legnagyobb ihletforrást, vagyis a nyolcvanas évek Hall & Oates-féle szoft rockját - de a Phoenix olvasatában mindez sokkal vállalhatóbban hangzik.

Egymást váltják a gyors és a lassabb számok, igazi kivétel pedig csak egy van: a közel hétperces címadó experimentálisabb hangulatával a Somewhere című filmhez készült soundtrackjüket idézi (nem véletlenül: Mars a rendezőnő, Sofia Coppola férje). Amúgy érdekes, hogy ezeket a franciákat mennyire szívesen hívják filmekhez, hiszen már a Daft Punk és az M83 - akik ezen a lemezen kapnak egy főhajtást a Chloroform című dalban - is megismerkedett Hollywooddal, nem beszélve az Airről - úgyhogy most már csak a Justice maradt hátra (majd a Balaton Soundon rákérdezünk).

Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.