Lemez

Frank hódítás

Phoenix: Bankrupt!

Zene

Korábbi zsebnyelvészi tevékenységem során jó darabig azon az állásponton voltam, hogy angolul nehezebb énekelni, mint szimplán beszélni, és nem gondoltam volna, hogy majd pont a franciák fognak megcáfolni.

Az Air és a Phoenix dalaiban is meglepően korrekt a kiejtés, de ha az ember megnéz egy velük készült interjút, már hallja is a beszédükben a félreismerhetetlen és a megértést sokszor alaposan megnehezítő gall hangképzést.

A Versailles-ból indult Phoenixet a 2000-es évek elején egy ideig a Strokeshoz hasonlították, de aztán kiderült, hogy a gitárreneszánszért nagymértékben felelős New York-i csávókhoz képest Thomas Marséké jóval fejlődőképesebb zenekar. A nagy robbanás a 2009-es Wolfgang Amadeus Phoenixszel következett be, melynek ellenállhatatlan slágerei Grammy-díjat is eredményeztek, idén pedig már a legnagyobb amerikai fesztivál, a Coachella headliner pozíciója is összejött nekik (ahol a zenekar mindenki legnagyobb meglepetésére a gyerektapogató nyálendbí sztárral, R. Kellyvel lépett fel).

A Phoenix most is a francia kollégával, Philippe Zdarral dolgozott, és az eBayen potom 17 000 dollárért megvette azt a konzolt, amin három évtizede Michael Jackson Thrillerét is rögzítették. Ennek megfelelően elektronikusabb is a hangzás a megszokottnál, és kevesebb a gitár. A lemezcím meg jó adag önbizalmatlanságot sugall, pedig valószínűleg csak a 2009-es előd nagyképűségéből akartak viszszavenni. Bárhogyan is, jó hír, hogy a Wolfgang Amadeus Phoenixhez képest a Bankrupt! sokkal egységesebb munka lett; igaz, nem is emelkednek ki róla Lisztomania vagy 1901 típusú slágerek. Oké, a Bowie-féle China Girlre hajazó Entertainment meghódíthatná a listákat, de hiányzik belőle a lehengerlő refrén. Amúgy ebben a dalban - és a kettővel későbbi S.O.S. In Bel Airben is - a Pet Shop Boys köszön vissza, és természetesen megint megkapjuk az eddig is legnagyobb ihletforrást, vagyis a nyolcvanas évek Hall & Oates-féle szoft rockját - de a Phoenix olvasatában mindez sokkal vállalhatóbban hangzik.

Egymást váltják a gyors és a lassabb számok, igazi kivétel pedig csak egy van: a közel hétperces címadó experimentálisabb hangulatával a Somewhere című filmhez készült soundtrackjüket idézi (nem véletlenül: Mars a rendezőnő, Sofia Coppola férje). Amúgy érdekes, hogy ezeket a franciákat mennyire szívesen hívják filmekhez, hiszen már a Daft Punk és az M83 - akik ezen a lemezen kapnak egy főhajtást a Chloroform című dalban - is megismerkedett Hollywooddal, nem beszélve az Airről - úgyhogy most már csak a Justice maradt hátra (majd a Balaton Soundon rákérdezünk).

Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.