A fülhallgatós lemez kifejezés a definíció szerint olyan hangzóanyagot jelöl, amely a gondosan megformált, részletgazdag hangkép következtében a befogadó számára csak koncentrált odafigyeléssel, fülhallgatón keresztül hallgatva nyújt teljes élményt. A Shins új albuma ilyen fülhallgatós anyag, egy gitárközpontú indie-pop zenekartól meglepően finom hangszerelési ötletekkel, légiesen könnyed hangzással.
A Shins most, a harmadik albumnál szembesül azzal a problémával, amit az erős kezdést produkáló zenekarok számára a mindent eldöntő második lemez kockázata jelent. A kiválóan sikerült 2001-es bemutatkozásra még csak azok kapták fel a fejüket, akik nem temették el a Sub Pop kiadót a grunge kipurcanásakor, és annak ellenére adtak egy esélyt a már nem is olyan fiatal tagokból verbuválódott újonc zenekarnak, hogy az nem szégyellt a hatvanas évek ábrándos zenei világához fordulni munícióért.
A burjánzó vokálharmóniákat és a fátyolos szörfgitárhangzást rokonszenvesen egykedvű hangulatban tálaló Oh, Inverted World számára a Strokes és a White Stripes viharos sikerei idején nem sok babér termett, de némi fáziskéséssel egyre rangosabb magazinok kezdtek írni róla, egyre elragadtatottabb hangnemben. Az indie-ben utazó amerikai lemezvásárló egy idő után már lépten-nyomon a Shins nevébe botlott, és mivel ekkorra hangos fanfárok közepette megjelent a Chutes Too Narrow is, így egyszerre dobta a kosárba az első két lemezt. Ugyanaz történt, mint jó tíz évvel korábban a Nirvanával, igaz, a Sub Pop nagy bánatára néhány számjegyes különbséggel a példányszámokban.
A fokozott érdeklődéssel várt folytatás nem meglepő módon az első két lemez erényeinek összegzésére tesz kísérletet. A bemutatkozó album különös, lebegős atmoszférája a Chutes változatos dalformáival keveredik, a felütés csalafinta, strokesos zakatolása után végig a Shins összetéveszthetetlen modorában. Az eredmény azonban felemás. A felvétel kidolgozottsága igazolja a közel négyéves szünetet: a marimbát idéző bugyborékolásra a háttérből finom bendzsószóló válaszol, miközben a sok-sok sávról érkező vokál dallamát ércesen zengő gitárhang visszhangozza. Csakhogy a számok nem olyan erősek, mint első alkalommal, és a második lemez lenyűgöző ötletparádéját sem sikerült megismételni. A Wincing egy profi, de nem különösebben izgalmas amerikai gitárpoplemez, valahol félúton a Modest Mouse sápadt igényessége és a Weezer tolakodó populizmusa között. Csalódást kelt, de nem okoz kiábrándulást, a vízválasztó negyedik albumig éppen megteszi. Mellesleg rávilágít a fülhallgatós lemezek igazi természetére. Mert legyünk őszinték, a kifejezés valójában azt jelenti: elismerem, nem nagy eresztés, de a második szám elején tök szépen szól a basszus. Ami egyébként hangszóróval is tökéletesen hallható, csak fel kell tekerni kicsit a hangerőt.
Sub Pop, 2007
